Stanley Kubrick 1968-as filmje messze megelőzte korát.

A rendezőzseni ezzel a filmmel fektette le a mai, általunk ismert sci-fi zsáner alapjait. Szinte a semmiből teremtett olyan világot és filozófiát (Arthur C. Clarke klasszikus science fiction íróval együtt), mely a mai napig hatással van a világ filmeseire és a közönségre egyaránt. Clarke a 2001 után folytatta a gondolatmenetét további három regényen keresztül, melyből a második epizód szintén megfilmesítésre került 2010: A kapcsolat éve címmel – kevésbé sikeresen.

Az Űrodüsszeia nélkül tagadhatatlanul nem lennének olyan máig is sokat fialló filmes, csúnya idegen szóval élve "frencsájzok", mint a Star Wars, az Alien, de még talán maga Steven Spielberg is más irányt választott volna. Rendezők egész generációját ihlette meg Kubrick látomása.

A filmet hatalmas ereje a mai napig klasszikussá teszi, megfejthetetlenségében ott rejlik a magasztosság és a mély gondolatiság egyvelege. Olyan témákat feszegetett a huszadik század közepén, melyek akkor még gondolati szinten is csak esetlegesen merültek fel. Gondoljunk csak a HAL-9000 típusú mesterséges intelligenciára és annak logikusan kigondolt ámokfutására. A mai technológiák megjövendölésében jeleskedő film nem csupán egy esetleges Siri továbbfejlődést jövendölt meg, hanem a ma már megszokott mindennapi eszközeinket is. Lásd táblagép.

A film készítőinek nem volt egyszerű dolga. Az űr látványát és mikéntjét csak elképzelni tudták, kevés releváns tapasztalat állt a rendelkezésükre. A Hold kézzel fogható felszíne is a fantáziájuk szüleménye, hisz az Apollo 11 is csak egy bő évvel később (1969. július 20-án) érte el égi kísérőnket, és csupán ekkor tudtak meggyőződni annak felületi látványával. Mai szemmel természetesnek vesszük ezt a filmet. A jelenkori embernek rengeteg kép és tapasztalat áll rendelkezésére a világűr kinézetéről, hatásairól, az anyagok súlytalanságbeli viselkedéséről. Manapság rengeteg filmet láthatunk, amelyek szinte tökéletesen adják vissza (e film nyomdokain) a nagy semmi természetét, de 1968-ban erre esély sem volt. Mindent a képzeletükre, az addigi tudásra és Kubrick ötleteire kellett bízniuk, amik alapvetően forradalmasították az űrutazást - a NASA nem egy ötletet átvett a filmből. Ez a gyakorlat nem egyedi a science fiction irodalom történetében, hiszen a modern robotikában mai napig Isaac Asimov három alaptörvényét veszik figyelembe. A képzelet és a gyakorlat közös teremtő ereje.

Kubrick hihetetlen egyedi filozófiáját elképesztő és a mai napig gondolkodóba ejtő vizuális megoldásokkal támasztotta alá. A film lassú történetvezetése időt hagyott megcsodálni a teremtett látványt, a néző képes volt befogadni a filmnyelvet és egyúttal elfogadni azt. Mindehhez elengedhetetlen segédeszköze volt a megfelelő zenei aláfestés, melyre a mester minden egyes produkciójánál hatalmas gondot fordított.

Bár a rendező felkért egy saját zeneszerzőt eredeti score komponálásához, a végeredmény nem nyerte el tetszését, ezért klasszikus zeneműveket alkalmazott. Így a 2001 score-ja nem a klasszikus értelemben vett eredeti filmzene, mégis e művek egymás mellé téve a filmben úgy viselkednek, mintha azokat eredetileg is az Űrodüsszeiához komponálták volna.

Kubrick annyira követte a kortárs zenéket, hogy Ligeti György akkor legfrissebb munkái is belekerültek a listába a klasszikusnak számító más művek mellé. Mindezzel egy olyan egyedi atmoszférát hozott létre, mely nemes egyszerűséggel utánozhatatlanná és összetéveszthetetlenné tette a 2001: Űrodüsszeiát. Kubrick zenei válogatása témájában és hangulatában is tökéletesen hozzátesz a film narratívájához, a közönség egycsapásra az elméjébe tudja vésni őket és azonnal a film attribútumaivá válnak az „Also Sprach Zarathusrától” a „Kék Duna Keringőig”.

Ha megvizsgáljuk az Űrodüsszeia zenei felépítését, hat különálló művet figyelhetünk meg. Ezek sajátos logikában váltakoznak három külön csoporthoz tartozva. Minden egyes zene valamilyen, a film által megteremtett attribútumot követ önálló témává alakulva. Kubrick saját, egyéni elképzelése szerint használta e zenéket még több rétegűvé téve az egyébként is nehéz filmet.

Az első csoportban két fő vezértéma viszi a film filozófiai értelmezését, a másodikban kettő a mozgásokhoz és a létezéshez köthetőek, a maradék kettő pedig a harmadik csoportban jelképezi a megfoghatatlanságot és a metafizikai értelemben vett jelentéshalmazt.

Első csoport:

A film sötét képpel kezd. Kicsit várakozunk. Akár egy operánál nyitánnyal alapozza meg a hangulatot, így a befogadó mélyen magáénak érezheti ezt az első impressziót. A rendező ezzel „ráhangol” bennünket a film atmoszférájára, amelyhez Ligeti György beszédes című Atmospheres munkáját használja hosszan, mintegy 3 percen keresztül. Nincsen más, csak a zene. Értelmezhető ez teremtés szimbólumnak is, hisz a zene kavalkád szerű hangzásai akár a kialakuló világ anyagszerű létének formálódását is jelképezheti.

Mikor Ligeti kavalkádja véget ér, elkezdődik az „előadás” és felcsendül a film főtémája. A zene mély búgásban kezd, majd egy fanfárban kitörve megszólal Richard Strauss 1896-os Also Sprach Zarathustrája, amely Friedrich Nietzsche azonos című filozófiai munkája alapján készült. A rendező választása nem véletlen. A kép alatt a zenemű első tétele hallatszik, mely a napfelketét, az univerzum ébredését szimbolizálja. Kubrick a Felsőbbrendű Ember Filozófia zenei kivetüléseként alkalmazza, mely a történetben az emberiség sorsát kíséri. A tudásra szert tevő lény lesz a mindenség ura, a teremtés koronája, kigyullad benne az isteni értelemben vett fény. A Zarathustra im-ígyen válik az emberiség és a film vezértémájává mindamellett, hogy a további öt téma is éppen olyan nagy hangsúlyt kap, mint ez az egy.

Az első csoport második nagy vezér szerepét betöltő zenéje Ligeti György „Requiem” című műve. A téma maga a tudást adó idegen „jelzőoszlop” a Monolith attribútuma. Az intelligencia, a prometheusi értelemben vett szikra fellobbanásának kísérőzenéje. A kórus és a rézfúvósokból álló kavalkád egyedi és ijesztően éles hangzása idegenné és közben lebilincselővé teszi azt a hatalmas fémoszlopot, melynek csúcsán megcsillan az isteni fény - az emberi intelligencia születésének és idegenségének metaforája. Az ősmajom megérinti a Monolithot és ezzel elkezdődik az egyedfejlődés azon szakasza, mellyel az ember megtanulja, hogyan használjon eszközt és ezzel a csúcsra törhessen. 

Második csoport:

A két filozófiai értelemben alkalmazott mű mellett nagy szerepet kap a keringő és a balett műfaja. Az űrben lévő életet és a lassú, repkedő mozgásokat érzékeltetendő csendülnek fel ezek a dallamok.

Az űr hangtalan súlytalanságának táncszerű mozgásait jelezve szól Johann Strauss Kék Duna keringője. A dokkoló űrhajó kecses forgása egyé válik a zenével és a képpel, a mű grandiózussága jól ábrázolja az űrállomás méreteit és az emberi technológia nagyszerűségét. A másik téma, Aram Khachaturian Gayane Ballet Suite című műve már leginkább a légiességet, az ember létezését, lebegését és utazását jelképezi a hatalmas kozmoszban. Kubrick a Jupiterre tartó űrhajó megjelenésétől kezdve vágja be (a film második fele), ahogy az űrhajósok életét bemutató szekvenciákat látjuk. Edzenek, próbálják elfoglalni magukat a végtelenül hosszú úton. Ez a balett adja a jelenet  jellemző könnyedségét. Érdekes megemlíteni mennyire hatással volt ez jelenetsor nem csupán a filmkészítőkre, de a zeneszerzőkre is. James Horner a Bolygó neve: Halál (Aliens) című James Cameron filmben szinte egy az egyben lemásolta a tételt egy hasonló jelenetsor alá írott zenéjében.

Harmadik csoport:

A harmadik csoportba Ligeti György Atmospheres és Lux Aeternaja kerül metafizikai értelmezésben. Az első csoportnál már említett Atmospheres a film elején és közepén is mint nyitány hangzik el a hatvanas években beváltan használt Intermission, vagyis a filmben lévő szünet után, amelyet még a Bluray kiadásból sem vágták ki.

A „Lux Aeterna” alkalmazása szempontjából sokkal kifinomultabb és érdekesebb, mint az eddigi témáké. A kapcsolatfelvételként értelmezhető jelentsorozat alatt hangzik el először, mikor a Holdon megtalált Monolithot úgy érinti meg az űrhajós, mint évezredekkel azelőtt az ősember tette. Ugyanez a tétel fedezhető fel a Jupiternél található Monolith féreglyukká alakulásakor, mikor a főszereplő Dave hirtelen téren és időn át suhanva az univerzum ismeretlen mezsgyéin keresztül utazik. A majdnem húsz perces szekvencia alatt színek és formák kavalkádja váltakozik, amelyre a zene tökéletesen simul rá. A lét egy másik formájába kerülve ismét az Atmospherest hallhatjuk, majd ismét visszatérünk a „Requiembe”. E három mű különös kavalkádja szól a féreglyuk jelenet alatt, majd megmarad egészen a teljesen fényből álló terem jelenetéig, ahol a rendező már a lét kérdéseit kezdi feszegetni. Az emberiség jövőjét, az idő és tér összekapcsolódásának filozófiáját „audiovizualizálja.”

Miután Dave végigjárja életének főbb szakaszait és ismét találkozik a Monolithtal, újra felcsendül az Also Sprach Zarathustra és megjelenik az űrgyermek. E keretes szerkezet véget vet az „előadásnak”, hogy kérdések kavalkádja közt hagyja az összezavarodott nézőt.

Összegzésképpen a film mesterien ötvözi a képi és zenei megoldásokat örök klasszikussá téve önmagát, amelyet így 50 év elteltével valóban „csak” az utókor értékel. Bemutatásakor a film hatalmas anyagi bukás volt és csupán apró mozikban vetítették. A hetvenes években felfedezte magának egy fiatal szubkultúra, akik szájhagyomány útján hozták létre a film népszerűségét.

Kubrick zsenialitásához nem csak vizuális megoldásai tartoznak, hanem ahogy a zenei aláfestéseivel bánt. Akármilyen műhöz nyúlt, nem csupán ebben a produkcióban, képes volt újrateremteni azt és örökre az általa teremtett képekhez rögzíteni a néző elméjét.

Nem mindenki képes erre.