Kismillió tanmesében láttuk már, hogy a drog rossz. Az Éjféli cowboy, A sebhelyesarcú, az Egy kosaras naplója, a Trainspotting, a Rekviem egy álomért, a Traffic, a 21 gramm, az Oslo, augusztus, de még A Wall Street farkasa is valamilyen formában példabeszédként szolgál a drogfüggőségről. A Bosszúállók: Végjáték rendezőpárosa, Joe Russo és Anthony Russo egy szörnyen kellemetlen helyzetbe kerülnek új filmjük témaválasztása szempontjából a rendkívül zsúfolt műfaji közegben.

A Cherry: Az elveszett ártatlanság egy újabb drogfilm. A forgatókönyvet Angela Russo-Otstot és Jessica Goldberg írta Nico Walker önéletrajzi elemeket tartalmazó könyve nyomán, és minden kétséget kizáróan az egyik legpocsékabb, leghiteltelenebb és legközhelyesebb aspektusa a Cherry-nek a két írónő szövegkönyve. A film egy 140 perces, leszedált ömlengés, egy cinikus, szemfényvesztő tanmese arról, hogy a drog rossz. Meggyőződésem, hogy a drogoknál a Cherry mérföldekkel rosszabb.

Cherry (Tom Holland) egy fiatal egyetemista, aki szerelmes lesz egy nála idősebb lányba, Emily-be (Ciara Bravo), és elkezdenek randizni, de a lány elhatározza, hogy nem vállalja fel őszinte érzelmeit a fiú iránt, így közli vele, hogy elmegy tanulni Kanadába. Cherry szerelmi bánatában beáll a katonaságba, és amikor Emily mégis az Államokban maradna, a fiú azonnal megbánja döntését, összeházasodnak, és örök szerelmet fogadnak, azonban ezen a ponton a besorozás elkerülhetetlen.

A seregben Cherry felcsernek megy, rengeteg szörnyűséget lát, majd poszttraumás stressz szindrómában kezd szenvedni, ami ellen csak az egyre keményebb drogok segítenek neki ellazulni. A katonaságból kikerülve egyre lejjebb csúszik, és viszi magával Emily-t is. Hogy pénzt szerezzenek még több drogra, Cherry bankokat kezd rabolni, és már nincs számára visszaút.

Amennyire tudom, a Russo fivérek hűségesen követték Nico Walker könyvét, és talán épp ez a legnagyobb probléma a Cherry-vel. Az elnyújtott, merengő és negédes hangvétel mellett a felesleges szegmenses szerkezet még inkább összeszedetlenebbé teszi a filmet, és Holland karakterének korszakai huszárvágás-szerűen választhatóak el műfaji, filmnyelvi és elbeszéléstechnikai szempontok szerint. Cherry narrációja és a többnyire egységes, erősen stilizált képi világ tulajdonképpen az egyetlen koherens kapocs a szegmensek között. Newton Thomas Sigel operatőr (Közönséges bűnözők, Drive) mindent megtett – mindhiába.

A Cherry első félórája a beteljesületlen kampuszi szerelemről szól, míg a második félóra a kiképzésről és az iraki háborúról. A második óra kizárólag a drogfüggőségre épül, és részint tartalmaz némi bankrablást is gyorsmontázsok és operazenék által. A romantikus felnövéstörténeten át egészen az Acéllövedék és a Bőrnyakúak kínos koppintásán keresztül eljutunk egy Trainspotting-ot és Bonnie és Clyde-ot idéző helyzetbe, azonban mindezt olyan botrányosan hamis módon teszi a film, hogy megkérdőjeleződik bennünk a Russo fivérek és Tom Holland tehetsége.

Meggondolatlan rendezői döntések, fals párbeszédek és dühítően amatőr dramaturgiai megoldások tárháza a Cherry. Műfaji káosz, öncélú tömjénezés és indokolatlanul stilizált, fárasztóan benyugtatózott tempó jellemzi a filmet, ami a Russo testvérek díjhalász, pökhendi szerelemprojektje. A drogfüggőségek intézményes problémakörével nem foglalkozik a Cherry. A hadseregi kiképzés pszichológiai nehézségei nem érdeklik a filmet. A veterán katonák társadalmi reintegrációja hidegen hagyja a Russo fivérek nagy baklövését.  

Tom Holland és Ciara Bravo szereplőválogatása kimondottan érthetetlen számomra, ugyanis felettébb mesterkélt módon alakítanak tizenéves, huszonéves és harmincéves karaktereket a köztük lévő kémia ellenére. Mindketten tehetséges színészek, ezt nem veszem el tőlük, azonban egyszerűen rossz választások a két főszerepre. A színészvezetés a Russo testvérek által megbotránkoztató, mivel egyetlen őszinte pillanatot sem mutatnak. Cherry és Emily nem karakterek, hanem felszínes közhelyek. Megjátszott, valótlan és egyenesen hazug a Cherry minden mondata, minden eseménye és a teljes film légkörét megmérgezi a hegyibeszéd, amit Tom Holland közvetít képen kívül.

A Russo fivérek egyetlen pillanatra sem engedik, hogy a néző gondolkodjon. Annyira nem tisztelik a befogadót, hogy megmondják helyettünk, mi a film lényege, tanulsága, drámája. Nem egy emberi történetet, nem egy összetett életutat, hanem egy prevenciót filmet csináltak Nico Walker abszurd, ám színgazdag kálváriájából, egy mesebeli helyzetet kreáltak, ami a műfajokkal próbál szórakoztatni. Még ha szórakoztatna, de erről szó sincs!

Romantikus kriminek álcázott háborús propaganda és drogfilm egyben, de a leginkább elszomorító, hogy a Cherry még azt sem tudja eldönteni, hogy kinek szól, nemhogy azt, miről szól. A műfajokkal való zsonglőrködés és az erőteljes stilizáció narratív hiányosságokat leplez, nem a történetvezetést szolgálja. Olyan ótvar módon felháborító a Cherry szinte minden rendezői döntése, hogy inkább azokat nem részletezném. A Cherry nem szórakoztatja, és még csak le sem köti a nézőt. Nem az ártatlanság veszett el, hanem az idő, amit rászántam a filmre, amelynek befejezése a leginkább dühítő hollywoodi kamu, amit stúdiófilmekben láttam.

A film elérhető az Apple TV+ oldalán március 12-től, de megtekintését nem tudom tiszta szívvel ajánlani.