Pusztán összegezni a Mank komplexitását és dicsérni David Fincher új filmjét nem tesz eleget a Gary Oldman főszereplésével készült Netflix-projektnek. Azonban megteszek minden tőlem telhetőt, hogy megpróbáljam közölni, miért az év eddigi legjobb filmje Fincher alkotása. A Mank egyben életrajzi film az Aranypolgár forgatókönyvének keletkezéséről, politikai és gazdasági szatíra, korkép a stúdiórendszer mindenkori működéséről, szerelmeslevél Hollywood aranykorának, valamint Fincher egészen személyes filmje 2003-ban elhunyt édesapjának, Jack Fincher-nek, aki a forgatókönyvet kizárólagosan jegyzi.

Az 1970-es években filmesztéták és publicisták sora vitatta, vajon az Oscar-díjjal jutalmazott Aranypolgár forgatókönyve mennyire Orson Welles műve, s milyen mértékben felelős Herman j. Mankiewicz az írásért. Pauline Kael Raising Kane c. könyv hosszúságú esszéje egyértelmű állást foglal „Mank” mellett, azonban szakértők sora, s a teljes filmipar erőteljesen vitatta ezt, mégis Welles hírneve végérvényesen csorbult, valamint a filmesszé örökre megbélyegezte az Aranypolgárt és a rendezőt egyaránt. David Fincher egyértelmű állást foglal filmjében, kié az írói kredit, s a stúdiórendszerből teljesen kiábrándulva a Netflix finanszírozásában és forgalmazásában készítette el a Mank-et, melynek a 1990-es években sikertelenül futott neki Kevin Spacey-vel és Jodie Foster-rel a főszerepben. Dühítő látni, hogy majd három évtizedet kellett várnunk egy olyan mesterműre, mint a Mank, azonban haragunkat csillapíthatja, hogy a film tematikai szempontból örökérvényű.

Mankiewicz (Oldman) egy részben elismert, részben eltűrt hollywoodi forgatókönyvíró, színvak alkoholista, reménytelen idealista, szarkasztikus személy, s tragikus életművész, kinek történetében ő maga gyakorta külső szemlélője a stúdiórendszer és a politika mechanizmusának. Az Aranypolgárhoz hasonló non-lineáris szerkezet lehetővé teszi Fincher számára, hogy főszereplőjét különböző helyzetekbe hozza a több, mint egy évtizedet átölelő történetben, mely nem úgy szól „minden idők legjobb filmje” forgatókönyvének keletkezéséről, hogy montázsok sorában egy tragikus írót mutat be, amint balanszírozva szerelmi és szakmai életét hevesen gépel, s összegyűrt papírok láthatóak a kukában. Ennél Fincher filmje sokkal elegánsabb, és a megélt élethelyzeteken, valamint filmnyelven keresztül rímel a Mank az Aranypolgárra.

A történet Mank-et rögtön a legkiszolgáltatottabb helyzetbe hozza, ugyanis az író egy autóbaleset után törött lábbal ágyba kényszerült, és Orson Welles (Tom Burke) Housman-t (Sam Troughton), hű segédjét bízza meg az író felügyeletével. Mank-nek tilos alkoholt fogyasztania, távol van családjától és „minden nehezítő körülménytől”. Célja megírni egy hónapon belül az Aranypolgárt, miben őt asszisztense (Lily Collins) gépírónőként segíti a házvezetőnő, a német bevándorló Frieda (Monika Gossmann) közbenjárásával. Azonban Mank arra szerződött, hogy fel nem tűntetett szellemírója lesz Welles rendezői debütálásának. Az írói folyamat lényegében reminiszcencia Mank számára az 1930-as években. Amikor a Paramount és az MGM foglalkoztatta, kisujjából rázta ki egy írói csapat segítségével az alapötleteket, azonban egy idő után senki sem akart Mank-kel dolgozni, mikor megelégeli L.B. Mayer (Arliss Howard) filmmogul megalomániás viselkedését és William Randolph Hearst (Charles Dance) médiamágnás politikai befolyását, így a filmipar és a kor ideológiáinak önjelölt kritikusává válik. Ahogyan valóban történt, mindenki azellen volt, hogy elkészüljön az Aranypolgár, azonban még ez sem szabott határt Mank – és Welles – számára.

Karakterépítés szempontjából átfogó képet kapunk Mankiewicz személyiségéről Gary Oldman egy újabb briliáns alakítása által, mely leginkább Fincher maximalista rendezését tükrözve az 1940-es évek hangleejtéseit, manírjait követi, ugyanakkor Oldman kellő eleganciával, mélységgel és szórakoztatóan provokációk jelenlétével fűszerezi a manírosan megírt karaktert. Jóvára tudatosan olyan színészeket választott Fincher, akik kevésbé ismertek, azonban ez alól kivételt képez a remekül alakító Amanda Seyfried Marion Davies-t, Hearts szeretőjét alakítva, illetve a puszta jelenlétével fenyegető Charles Dance, aki kevés jelenete ellenére is uralja a vásznat. Szükségszerűen egy Hollywoodról szóló filmben tömérdek karakter kerül bemutatásra Mank szemszögén keresztül. A már említett Mayer színpadias és tenyérbemászó rosszfiú, azonban a házvezetőnőt meghatóan alakító Gossman, a mindig érdekfeszítően alakító Lily Collins és számos további szerep (Mank testvére, illetve sikertelen filmkészítő legjobb barátja és egy politikai rivális személyében) tartogat mesteri módon kibontott karakterpillanatokat.

A Mank hemzseg a lebilincselően dramatizált jelenetsorokban, mégis szeretném kiemelni személyes kedvenceimet. Nevezetesen az egyik legszórakoztatóbb Mayer bemutató szekvenciája, melynek folytán lehordja a sárga földig az egyik végrehajtó producerét, majd siet egy másik megbeszélésre, s közben helyezi le az alapjait a Mankiewicz-cel való közös munkának, majd tart egy egészen undorító beszédet az MGM dolgozóinak, miért kell lemondaniuk fizetésükről. Másik felettébb élvezetes jelenet Mank (egyik) gyönyörűen megírt Don Quijote-monológja, ami izgalmas jelentéstartamot sejtett amellett, hogy elkápráztatóan játszik Oldman a szavakkal és a részegség különböző fázisaival.

Tematikai szempontból nevezhetjük ugyan szerelmeslevélnek Fincher filmjét, mégis közelebb húz a Mank a szatírához Hollywood és az amerikai politika működéséről, ugyanis L.B. Mayer és Hearst erőteljesen kampányol a világválság kellős közepén Kalifornia konzervatív kormányzójának megválasztása mellett propagandafilmek és álhírek terjesztésével. Mondhatni, sokkal inkább szól a Mank a Hollywoodba beférkőző politikai érdekek érvényre juttatásáról, mint magáról Hollywoodról, ugyanakkor David Fincher parádés utakat talál arra, hogy az író kreatív küzdelméről készítsen személyes művet édesapjának intelligens, gyorsan pörgő, alaposan kutatott és szórakoztató forgatókönyve segítségével. A Mank-ben megjelenő alkoholizmus visszafogott, és hacsak nem a lenyűgözően játszó Oldman alakításából látjuk Mankiewicz részegségét, akkor helyenként elszórt, üres üvegek jelenlétében figyelhető meg súlyos problémája.

Technikai részről kiváló, múltidéző és míves Erik Messerschmidt monokróm fényképészete, ami tele van David Fincher történetet és látványtervet erősítő VFX finomításaival. Kiemelkedő a film vágástechnikája, mi egyszerre féltucat idősíkot balanszíroz, s köt össze koherenciával teli egésszé. Kifogástalan és igazán pompás hangzású Trent Reznor és Atticus Ross feszült, tempós, grandiózus filmzenéje, ami önmagában is megérdemli a meghallgatást. Stílus szempontjából leginkább Steven Soderbergh A jó német c. filmjére emlékeztetett, amikor a Mank-hez hasonlóan ugyancsak korabeli kamerákkal, hangtechnikával és világítással dolgoztak, azonban Fincher egyedül a hangvilág szempontjából maradt reflexív.

A Mank tele van izgalmas vizuális megoldásokkal, nekem a legjobban mégis a legegyszerűbb tetszett. A filmet dramaturgiai egységekre bontja a digitálisan képhatárra helyezett tekercsváltási jelzés. Hangkeverés minőségében gyönyörködtetően részletgazdag, mivel nem csupán a vetítőgép hangját hallhatjuk – érdemes fejhallgatóval nézni –, hanem izgalmas atmoszférahangokat és klasszikusokat idéző filmzenét is. A legjobban a végére tartogattam azonban, hiszen Fincher utómunka segítségével teljesen átformálta a digitálisan rögzített filmanyagot, és a dialóg teljes mértékben a huszadik század közepének „talált”, restaurációra váró filmjeivel mutat rokonságot magas tónusú, dobozos, érdes jellege szempontjából. Bár helyenként a számottevő mértékű szlengnyelv és az olykor szinte elviselhetetlenül megrongált hangsáv érthetetlen, s szükséges hozzá a felirat – avagy szinkron, ám eredeti nyelven sokkal előnyösebb a megtekintése –, mégis nagy szeretettel fogadtam a sikeres kísérletet, mely csak részben múltidéző. A torz hangsáv és a fekete-fehér stilizáció sokkal erőteljesebben indokolt a főszereplő szempontjából, aki láttatott módon színvak, s egy letűnt kor kiégett alkotója.

Filmnyelv használatában filmnoirba illő füstös szobákat, éles reluxákat látunk, azonban a Mank kissé pikareszk szerkezete nem kerülheti el az összehasonlítást sem A némafilmessel, sem a Robert Altman-féle A játékossal. Legfrissebb film-a-filmben koncepciók egy kevésbé sikerült darabja a Trumbo, illetve a sokkal szórakoztatóbb A katasztrófaművész, illetve a Coen-fivérek Ave, Cézár! c. darabja, melyek bizonyos szempontból hasonló témát dolgoznak fel. A Mank hibái közé tartozik, hogy az Aranypolgár frekventált vizuális és tematikai idézése, a hollywoodi narratív sémáktól elrugaszkodó szüzsé koherenciája, illetve a helyenként kevésbé érthető dialóg elidegenítheti a nézőket, és innovatív, vizuálisan páratlan, alkotói szempontból személyes darab helyett unalmas díjfilmet, netalántán a novemberben zajlott amerikai elnökválasztáshoz szorosan kapcsolódó, részrehajló politikai filmet projektálhatnak majd bele. A rendező rajongói, s akik szabályosan ki vannak éhezve egy minőségi és mesteri módon kivitelezett, releváns filmre a tragikus mozis – és streaming – év után, azok cseppet sem fognak csalódni a Mank-ben.

A Netflix lehengerlő filmnek van birtokában, melynek technikai bravúrjai a kort imitálva a nagyközönség számára ugyan kevésbé lesznek fogyaszthatóak, mint filmrajongók tömegének, mégis erősen ajánlott a megtekintése azok számára, akik átfogó képet szeretnének kapni arról, mit jelent forgatókönyvírónak lenni Hollywoodban. Egyetemisták különösen azonosulhatnak Oldman karakterével a vizsgaidőszak által szolgáltatott prokrasztinációk aspektusából. A Mank minden, amire a nézők egy Fincher-féle kosztümös darabtól számíthatnak, sőt annál sokkal meghatóbb film.

A Mank 2020. december 4-től elérhető a Netflix kínálatában. Megtekintését erősen ajánlom.