Írta: Szabó Dárió

A szenvedély mindenkit felemészt, még azt is, akitől ered. De vajon mi a viszony ember és szenvedély között, ki a birtokló és ki a birtokolt?

Az előző évtized legjobb kosztümös filmje a Lady Macbeth. Kosztümjeinek viselői nem csak a viktoriánus korról tudnak mondani valamit, hanem túlzón, mégis tűpontosan az emberi természetről, annak hajtóerőiről is képesek állítást tenni egyetemesen. Katherine – akit Florence Pugh megdöbbentő játékkal testesít meg – elemi erővel, szenvedélytől vezérelve halad egyéni céljai felé, és a film pont olyan, mint főszereplője. Makacsul és gátlástalanul ereszt gyökeret a nézőben.

William Oldroyd színházi rendező első nagyjátékfilmje lesújtó és káprázatos mestermű. Kiszámítható, mégsem érdektelen, mert nem a története mérvadó, sokkal inkább azok az agresszív állítások, amelyeket az emberről tesz. A Lady Macbeth egylevegővel képes arra, hogy valamennyi kosztümös film vázát és motívumhálóját felidézze a befogadóban, ezzel együtt száműzze is az azokhoz tapadt klisés attribútumokat, mondhatni, dekonstruálja a műfajt és kiforgatja a stílust. Kiszámíthatósága ellenére képes rá, hogy örökérvényű mechanizmusok szikár és minimalista (kommentárokat nélkülöző) felmutatásával érjen el sokkoló drámát.

Nikolai Leskov shakespeare-i ihletésű regényének adaptációja Katherine-ről, egy ifjú lányról szól, és leginkább arról, hogy Katherine a társadalmi konvenciókra és korlátokra offenzívával válaszol. A lány saját vágyait és személyiségét tiltásokon keresztül ismerheti csak meg, elméje elfojtások sorával fertőzött, voltaképpen a társadalmi szabályok és egy kéretlen házasság elnyomottja. A Lady Macbeth eseményeiben a testiség, a szexuális érintkezés vezet felszabaduláshoz ebből a tetszhalott állapotból, és a szerelem, amely ezt követi/ezzel együtt jár, igencsak pesszimista motívumként jelenik meg. Olyan szélsőségként, ami mind a szerelmesekre, mind környezetükre nézve roppant kártékony. Voltaképpen ugyanolyan destruktív, mint azok a társadalmi konvenciók, amelyekből kezdetben kitörni segített. Ezutóbbinak egyik legkifejezőbb metaforája két kép egy vágással történő egymással párhuzamba állítása: az egyik jelenetben meztelenül látjuk egymás karjaiban a szerelmeseket, a következő pillanatban pedig egy döglött lóval szembesülünk.

Filmekben nem bevett dolog az unalom ábrázolása, pláne nem teljes játékidőn át, Ari Wegner operatőri működése viszont nem csupán pótolja ezt a hiányt, tökéletesen, lebilincselőn teszi. Katherine korábban fejtegetett alárendelt jellegét remekül kifejezik a kanapén ücsörgős jelenetek. Ilyenkor a kamera rögzített pozícióból láttatja a szintén mozdulatlan lányt kifejezéstelen arccal. Egyrészt, ez egy visszatérő karakter- és egyben pozíciójellemzés, festményszerű hatással bír, azaz a húsvér karakter tárggyá csökken. Másrészt, ezek a visszatérő beállítások tükrözik leginkább azt az érzelmi sivárságot és unalmat, amely Katherine-t körbe lengi. A 19. századi orosz irodalomban egyébként is meghatározó toposz az unalom és a közömbösség ábrázolása, és tekintve, hogy a Lady Macbeth egy 19. századi orosz regény adaptációja, szerencsére báli hangulat helyett a filmben is jócskán ez jelenik meg byroni hatástól nem mentesen, ha már egy angol kisvárosban járunk.  

A Katherine szerepében látható Florence Pugh Instagram-bemutatkozása szerint azt kell tudni a színésznőről, hogy zavarba ejtő nevetése van. Ennek tükrében (a befogadás szintjén) ironikus elem, hogy az egykedvűségnek helyenként Katherine látszólag indokolatlan nevetése, kuncogása ad groteszk jelleget. A lány hol magán nevet, hol a helyzeten, ami viszont igazán bravúros Florence Pugh kacajában, hogy nem válik önfeledté, helyette egyszerre aljas és szánalmat keltő, így nem oldja a film terében meghatározó steril közönyt.  

A Lady Macbeth ellentmondást nem tűrően nélkülözi a kosztümös kliséket. Zene helyett csendet, beszéd helyett hallgatást, interakció helyett magányt, kellemes liget helyett viharosabb természetet (ez kapcsolatban áll Katherine jellemével), szentimentalizmus helyett apátiát, bálhangulat és parasztidill helyett zsarnoki szeszélyt alkalmaz. Mindehhez hozzásimul, hogy magyarázkodó és kényelmes elbeszélés ellenében olyan narrációval építkezik a film, amely a néző kényelmetlenségét hivatott megteremteni és meg is tartani. Alig vannak kerekegész jelenetek a vágások között, legtöbbször csak belecsöppenünk valamibe, ami nincs megérvelve, emiatt a befogadó éppoly kellemetlenül érzi magát, mint Katherine.

Oldroyd kiválóan felismerte, hogy a tartalom és a kifejezési forma mekkora játékidőt képes elbírni kifulladás nélkül, amely már önmagában dicséretes. Ahogy az is, hogy a Lady Macbeth épp költői túlzásai miatt (szélsőséges gonoszság) képes kiterjeszteni mondandóját. Nem a történelmi korról állít valamit, amelyben játszódik, nem is pusztán a korabeli társadalmi konvenciókról, nem is a nőkről, nem is a kor hangulatáról.

Sokkal inkább arról, hogy a korlátok közül csak bűnbeeséssel lehet kitörni, amit bűnhődés nem követ, ám büntetés igen, mert közben az egyén roncsolódik – ezt fejezi ki az is, hogy a film záróképeinél a kanapén ücsörgő Katherine már kissé kócos és megviseltebb tekintettel mered a nézőre. A Lady Macbeth című film azt mondja, az ember a társadalmi szabályok hatalma alatt áll, és mihelyst kitörne azokból, hogy maga jusson hatalomhoz, valójában egy újabb hatalom markába kerül, a szenvedély és azzal együttesen jelentkező önzés fennhatósága alá, mely összemorzsolja a szenvedély tárgyát, és azt is, akitől a vágy származik, ugyanis az embert birtokolja a szenvedély, nem fordítva.

A zárókép a lehető legpesszimistább választ adja arra a kérdésre: vajon az ember számára felvehető-e olyan pozíció, melyben nem tárgyiasul?