Bombaként robbant a köztudatba október közepén, hogy Nicolas Cage az ősi jiu jitsu harcművészetével szembeszáll egy Földre páratlan veszélyt jelentő idegen fajjal. Az előzetes alapján minden adott volt, hogy egy szórakoztató, elborul B-filmet kapjunk a sámáni színészetéről elhíresült, excentrikus színésszel a főszerepben. Nagyobbat nem is tévedhettünk volna.

Már az előzetesből feltűnhetett, hogy a Jiu Jitsu c. filmben nem sok jiu jitsu szerepel, inkább vegyes harcművészet, és jóval közelebb áll a Mortal Kombat-filmek esztétikájához a Kickboxer: A bosszú és a Kickboxer: Megtorlás rendezőjének, Dimitri Logothetis-nek új filmje, mely annak ellenére, hogy 20-30 millió dolláros költségvetésből készült, a Nicolas Cage nevével fémjelzett alkotás az év egyik legrosszabb befektetése a filmgyártásban.

A vizuális effektek szégyenteles, ocsmány kontármunkák, és már húsz évvel ezelőtt is botrányosak lettek volna. Leginkább a Mortal Kombat 2. – A második menet és az Egyiptom istenei animációs megoldásaira emlékeztet. A nyitókép egy bolygónknak látszó, elkent paca felé közeledő, űrkavicsként kinéző aszteroidával indít, majd belezoomolunk a Földbe, és látunk egy menekülő modellfiút (Alain Moussi, az Öngyilkos osztag egyik kaszkadőre), aki a film főszereplője lesz, és első jelenetében feltűnően ismeretlen tőle a színészi jelenlét, nemhogy a drámai játék.

Egy Predátorra kínosan hajazó űrlény üldözi, majd a férfi lezuhan egy sziklaszirtről, és amnéziás lesz. Innentől arról szól a film, hogy visszaszerezze emlékezetét (A Bourne-rejtély), majd egy elit halálosztókból álló csapat (The Expendables) élén felvegye a harcot a Földre minden hat éven elzarándokoló (Hegylakó) űrlénnyel, Brax-szel (Max Steel), és leküzdje őt jiu jitsuval. Út közben egy részeges, hippi remetével (Nicolas Cage) találkozik, akiről kiderül, hogy rokoni kapcsolatban állnak egy tragikusnak és drámainak szánt jelenetben. Hősünknek le kell küzdenie amnéziáját, mellyel idegesíti jiu jitsu osztagát. Útja során kiderül, hogy a főszereplő neve Jake. Simán csak Jake.

A Jiu Jitsu rendszerint használ képregénybe illő inzertképeket, mely már Ang Lee Hulkjának sem állt jól 2003-ban – bár az Eric Bana-mozifilm jóval stílusosabb, sokkal eredetibb alkotás volt, mint Logothetis filmje. A film Cipruson forgott, ám Mianmarban játszódik, ezt azonban egyik karakter sem tudja, hiszen mindenki csak Burmaként utal a délkelet-ázsiai országra. Akik Nicolas Cage miatt néznék meg a filmet – ahogyan jómagam tettem –, sajnos csalódniuk kell, hiszen az Oscar-díjas színész mindössze féltucat jelenetben szerepel, s azokban is a Részeges karatemestert és az Apokalipszis most Dennis Hopper-jét idézi ittas és megszállott szónoklataival. Azonban nem csupán Cage alulhasznált, hanem az ugyancsak keveset mutatkozó Frank Grillo (Amerika Kapitány: A tél katonája) és Tony Jaa (Ong Bak 1-2) is felmagasztalt statiszta a Jiu Jitsuban.

Akciójelenetek terén a film páratlanul alulmúlja az elvárásokat, ugyanis a videójátékok által inspirált szemszögek, fáradtságosan pörgő-forgó kameratrükkök, idegesítően túlkoreografált és bugyután stilizált (Crank) harcjelenetek (tele röpködéssel és rajzfilmes hangeffektekkel), illetve a már említett sufnituning CGI (űrlények kinézete, fröcsögő vér, ősi templomban lévő portál, tűzeffektek) legalább annyira kiábrándítóan igénytelenek, mint Nicolas Cage bunyójelenetének kínosan látványos testdublőre.

Kiemelném, hogy a színész már leküzdte karddal az ördögöt (Boszorkányvadászat) és Osama Bin Ladent (Army of One), de vagy az időskor fogott ki rajta, vagy nem tudta Logothetis megfizetni az egyébként öt napot forgató Cage további gázsiját.

Szeretném megjegyezni, hogy a fenemód irritáló, felpörgetett küzdelmek, botrányosan közhelyes és derivatív történet, a John Woo-filmeket koppintó, ismétlődő vágástechnika, az állítólagos „karakteralkotás” és a színészek szájából szabályosan kipotyogó expozíciós monológ sem zavart engem annyira a tinédzser fiúknak szánt akciófilmben, mint egy bizonyos karakter.

A nevem Earl sztárja, Eddie Steeples a Jiu Jitsu token fekete karaktere, aki egy bizonyos gránát eldobásán kívül semmilyen indokolt funkciót nem tölt be a narratívában, helyette a történetet végigkísérő „poénja” kap jelentős hangsúlyt, miszerint konfliktusban áll egy mianmari asszonnyal, akinek rendszerint helytelenül fordítja angolra beszédét. Dimitri Logothetis maradjon csak a Jean-Claude Van Damme-féle harcművészfilmeknél, ne erőltesse a science finctiont, illetőleg a kínos running gagek használatát.

Aki John Wick, vagy Mortal Kombat, esetleg Predátor-filmre számított Cage „főszereplésével”, annak azt ajánlom, inkább tekintse meg a felsorolt filmeket, mintsem végigszenvedje a gusztustalan, elrajzolt, szórakozástól, fantáziától és szakértelemtől mentes Jiu Jitsut. Azoknak tudom ajánlani a filmet, és csakis azoknak a nézőknek, akik hétköznap este részegen nagyot szeretnének nevetni a film banálisan szégyentelen technikai megoldásain, idioszinkráziába hajló színészi játékán és az elbaltázott rendezés okozta narratív hibákon. Ezt a filmet azonban még Nicolas Cage sem mentheti meg, de talán a színész is tudta, hogy felesleges próbálkoznia.

Érdekessége a Jiu Jitsunak, hogy sajátos olvasatot kapunk, honnan származik a címben szereplő harcművészeti ág, de ahhoz viszont sajnos meg kell tekinteni ez a roncsot.