Az egykor méltán díjazott Ron Howard (Apollo 13, Egy csodálatos elme, Hajsza a győzelemért) változó színvonalú filmográfiájának egy újabb kifejezetten gyenge darabja a Netflix-en debütáló Hillbilly Elegy, avagy magyar keresztségben Vidéki ballada az amerikai álomról c. filmje Glenn Close és Amy Adams főszereplésével. A film egy ősz végi, negédes, bölcsellő, csöpögős Oscar-csali, melyet a remek színészi gárda sem képes ellenpontozni.

A hangulatban és dialektus szempontjából röhejesen fals narrációval induló film története egy matriarchális család három generáción átívelő tragédiájáról szól, melyet J.D. Vance azonos című önéletrajzi könyve ihletett. A cselekmény párhuzamosan futó szekvenciákban mutatja be a bipoláris, drogfüggő anya (Amy Adams), majd keménykezű, ám nélkülöző nagymama (Glenn Close) által felnevelt J.D.-t (Owen Asztalos), illetve szól az egyetemről kikerült, felnőtt J.D. (Gabriel Basso) jogász karrierjéről és szülővárosába való visszatérésről, miután az idős anyja herointúladagolást szenved.

A Vidéki ballada az amerikai álomról egy témákban rendkívül gazdag történet. Látjuk az elmaradott, hegyvidéki régiót, a vagyon egyenlőtlen eloszlását, a drogfüggőségben szenvedők megpróbáltatásait, az intézményes szinten megbukott amerikai egészségügy problémáit, a gazdasági recesszió áldozatait, a pénzügyi-jogi szektor képmutatását, s jelentős hangsúlyt fektet a film a családon belüli erőszak, az abúzusok bemutatására, illetve azt kutatja, milyen mértékben gyakorol hatást az egyénre a primer szocializációs közeg. Ron Howard filmje a felszínes feltételességbe töri bele bicskáját.

A rendező nem képes kohéziót és konklúziót teremteni történetében, s főszereplője az egyébként remekül játszó Asztalos és Basso jelenléte ellenére ürességtől pang, melyet a lealacsonyító, mindentudó narráció tovább degradál. A Vidéki ballada… egy melodráma a kellő dramaturgiai nüánszok nélkül, és hiába szerezte a kiemelkedő filmzenét Hans Zimmer, hiába ízlésesen fényképezett a film Maryse Alberti (A boldogságtól ordítani, A pankrátor) által. Az alkotás Ron Howard inkompetenciájába és Vanessa Taylor (A víz érintése) derivatív, toposzokkal teli és leminősítő forgatókönyvébe bukik bele.

Technikailag a film színvilága, látványa, a smink és a helyszínek pazar összképet mutatnak, s a Vidéki ballada az amerikai álomról leginkább kitűnő része Glenn Close fantasztikus alakítása, mely az alábecsült színésznőhöz társuló maszkmesteri bravúrral karöltve valóban díjesélyes. Azonban Howard színészvezetése kissé olyan, mintha rögtön megvette volna első csapóra a színészek alakítását, és ez a múltban játszódó szekvenciákban szereplő fiatal tehetségek esetében különösen szembetűnő.

Egy olyan díjfilmben, mint a Vidéki ballada… szükségszerű a tanulság levonása, mely a film esetében megegyezik azzal, hogy nem befolyásolja a főszereplő személyiségi fejlődését a nehéz körülmények között való szocializáció. Részint felnövéstörténet, részint karrierdráma, és mindkét műfajnak eleget próbált tenni Howard azzal, hogy „férfi válik a fiúból”, illetve a „férfi odaér az állásinterjúra és rendbe teszi az életét”, azonban J.D. Vance tapasztalatait, a könyv történetét nem képes a film hitelesen, lesajnálás és képmutatás nélkül elénk tárni.

A tematika mélységeit csupán felszínesen érintő film őszinteséget mellőző, hatásvadász és negédes keveréke az amerikai álomról alkotott fals koncepcióról szóló Vidéki ballada… esetében. A film búskomor és üres minden technikai és színészi nívó ellenére, mely valójában jól tudjuk, hogy az Oscar-díj kénye-kedve szerint készült. Azoknak nem ajánlom a filmet, akik sírni akarnak, vagy érdekes történetet látni, mert ez a Ron Howard-film is egy didaktikus hangvételű kuszaság, ami az autentikus ábrázolásmód és a megélt tapasztalatok hiányában mutatkozik meg. Viszont azon nézők számára, akik a technikai megvalósításban, a látványvilágban el tudnak veszni, s díjazzák a színészi bravúrokat, talán a Vidéki ballada az amerikai álomról tartogat érzékeny és megérintő pillanatokat.

A film 2020. november 24-től elérhető a Netflix-en.