Egy David Bowie-film David Bowie dalok nélkül: Stardust – kritika
Miután elkészítették a McQueen és a Churchill c. filmeket, Nick Taussig és Paul Van Carter, producerek, jó ötletnek tartották, hogy filmográfiájukat egy David Bowie-filmmel bővítsék a Bohém rapszódia és a Rocketman sikerén felbuzdulva, így megbízták a B-kategóriás akció-thrillereket rendező Gabriel Range-t, hogy vezényelje le a Johnny Flynn (Vadállat, Emma) főszereplésével készülő életrajzi filmet az ikonikus zenészről, mely papíron a Ziggy Stardust perszóna keletkezéséről szól. A bökkenő csak annyi volt, hogy a Bowie-család nem hagyta jóvá a film elkészültét, így a néhai zenész eredeti dalait sem használhatták a készítők. Ez lett a Stardust. Nem, nem a Matthew Vaughn-Neil Gaiman-féle Csillagporról van szó.
A film David Bowie pályája elejéről, azonban a Space Oddity sikere után, az 1971-es amerikai útjáról, ugyanakkor egy fikciós eredettörténetről és Ziggy Stardust megalkotásáról is szól. Johnny Flynn a kínos paróka ellenére is adekvát alakítást nyújt egy nem létező forgatókönyv és egy erősen hiányos rendezés ellenére. A paróka probléma egyébként az összes színész kinézetére igaz. A film nem szól valójában semmiről, de a felszínen egy meg nem értett művészt mutat, aki a történet legvégén kitalálja, hogy megváltoztatja nevét és arculatát. A Stardust minden bizonnyal az év egyik legrosszabb, legkínosabb filmje, egy anti-musical, melynek nincs sem tartalma, sem üzenete, hiányzik belőle a képzeleterő, a kreativitás és a szakértelem.
A film 5 millió dollárból készült, és ennek ellenére sem fellelhető valamirevaló színvonal, akár látványterv, vagy kosztümtervezés, de még művészeti érték sem. Végignéztem, de nem tudnám pontosan megmondani, miről szól, vagy kik a karakterek, kik prédikálnak a tehetségről, a sikerről és a potenciálról, mert olyan igénytelen módon mutatkozik be mindenki, olyan tragikusan barkácsolt jellege van a Stardust-nak, hogy fogalmam sincs, mit néztem majd 110 percen keresztül.
Ahogyan valóban történt a 71-es amerikai turnén, úgy a Stardust esetében is más zenéit játssza a Bowie-karakter (I Wish You Would, My Death), azonban hamis módon úgy állítja be Gabriel Range a filmjét, mintha a kreatív folyamatról szólna – ahhoz azonban elengedhetetlen megmutatni, amit a művész alkot, vagyis a zenéit. Nincs a filmben Bowie-zene. Nincs a filmben David Bowie szelleme. Nincs ebben a filmben semmi értékelhető Johnny Flynn kínkeserves próbálkozásain kívül, azonban visszatekintve az alakítása is önsajnáló és felszínes.
Nem egy olyan életrajzi filmet kapunk, mint A nyughatatlan, vagy a Bohém rapszódia esetében, hanem visszatekintésekből ismerjük meg a Bowie-karakter hányattatott sorsát, illetve féltestvérének mentális betegségét, azonban lényegében végig Johnny Flynn nyavajgását hallgatjuk, hogy ő egy „meg nem értett zenész”. A nyitójelenet egy Space Oddity-t és 2001: Űrodüsszeiát idéző, a Rocketmanhez hasonló burjánzó, hallucinogén hatást keltő érzésfilmet sejtet, és a Stardust egyetlen, stílusosnak látszó pillanatát idézi – azonban az is utólagosan derivatív hatást kelt. Fellelhető benne az életrajzi filmek kliséin kívül a road movie műfaja, azonban olyannyira jelentéktelen, hogy nem is igazán hívnám útifilmnek. Jena Malone, aki Angie Bowie-t (első feleségét) alakítja, valószínűleg azzal sincs tisztában, milyen filmben játszik. A színésznő iszonytatóan pocsék terhes műpocakja a Stardust legszórakoztatóbb része.
Ilyen felszínes, képzavaros, unalmas, kontár filmet egy nagyszerű zenészről én még a büdös életben nem láttam. Eljutottunk arra a pontra, hogy Hollywood kellőképpen kizsákmányolta a 70-es, 80-as évek zenészeit. A Stardust megjátszott, mívesnek mutatkozó kísérlet egy film elkészítésére a dramaturgia teljes hiányával és az elődjeinek majmolásával. Egy videóklipben elnézi az ember, hogy nem történik semmi, de az a műfaj legalább egy marketinganyag, ami a zenét promózza. Egy olyan „film”, mint a Stardust még arra sem képes, hogy a Bowie-karaktert bemutassa, nemhogy történetet meséljen.
Ezt a céltalan öntömjénezést senkinek nem ajánlom. Pontosan az a film, amitől a rajongók féltek, és ami miatt az egyik legtöbb dislike-ot kapó előzetes tartozik a filmhez. Üres tévéjáték színvonalát alulteljesítő, kiaknázatlan valami, ami még meg is gyalázza David Bowie örökségét. Kismillió dokumentumfilm készült Bowie-ról, melyek mind fellelhetőek, és sokkal fogyaszthatóbbak, mint a Stardust című Oscar-csali. Ezután köszönjük, Hollywood, nem kérünk több zenés életrajzi filmet sem Timothée Chalamet-vel Bob Dylan-ként, sem Beatles-filmet.
Aki meg kíséreli nézni a Stardust-ot, 2020. november 24-től megteketi.