Az emberiségnek befellegzett: Az éjféli égbolt – kritika
Az utóbbi években a filmstúdiókat egyre gyakrabban fektetnek science fiction-be. Cuarón Gravitációját és Nolan Csillagok közöttjét olyan filmek követték, mint a Mentőexpedíció, az Érkezés, az Élet, az Expedíció, illetve a tavalyi év egyik nagy csalódása, az Ad Astra. Mindemellett a túlélőfilmek száma is gyarapodni kezdett (Snowpiercer, A platform, A túlélő, Sarkvidék).
Különös, hogy az elismert rendezőként is tevékenykedő George Clooney ezt a két műfajt keresztezte, ugyanis főként politikai thrillereket (Good Morning, and Good Luck., A hatalom árnyékában) és szatírákat (Egy veszedelmes elme vallomásai, Suburbicon) készített mindezidáig. Az éjféli égbolt megtekintése után azt kell, hogy mondjam, nem való neki sem a túlélőfilm, sem a science fiction zsánere.
A film alapjául Lily Brooks-Dalton Good Morning, Midnight c. regénye szolgál. Narratív és vizuális rokonság gyakorlatilag az összes felsorolt film szempontjából fellelhető Az éjféli égboltban. George Clooney ismét magát castingolja a főszerepre a netflixes túlélő-sci-fiben, melynek derivatív történetét a beszippantó látványvilág sem képes túlkompenzálni.
Az éjféli égbolt egy apokalipszis után kezdődik. Augustine (Clooney) egy sarkvidéki kutató, akinek minden álma volt egy általa feltérképezett idegen világba való eljutás, azonban a munkájába feledkezett férfi teljesen elidegenítette családját, s a katasztrófa után egyedüli túlélőként várja a halált az Északi-sarkon. Váratlanul azonban felbukkan egy néma kislány (Caoilinn Springall), miközben Augustine jelt kap egy Földre visszatérni kívánó űrhajótól, így a férfi elhatározza, hogy megakadályozza a landolást, bármi történjék is.
A történet két idősíkon és három szálon fut. Az egyik a fiatal Augustine (Ethan Peck) elvakult kutatása köré épülő cselekmény, míg a második a film jelenében túlélő tudós szála, azonban a harmadik szál az öt fős legénységű űrhajó története, melynek kapitánya David Oyelowo, a várandós másodpilótát alakító Felicity Jones, a családját hiányoló Kyle Chandler, a fiatal Tiffany Boone és a csendesen mosolygó Demián Bichir. Az éjféli égbolt egyszerre három film akar lenni, azonban az alig kétórás játékidőbe képtelen Clooney belezsúfolni az alig 300 oldalas könyv szüzséjét, akármennyire is próbálkozik.
A 100 millió dollárból készült film rendkívül tehetséges színészgárdával dolgozik, és mind nagyon jól is játszanak, azonban a legizgalmasabb aspektusa Clooney rendezésének Alexandre Desplat grandiózus és intim filmzenéje és a feltörekvő Martin Ruhe fantasztikus operatőri munkája. Különösen a számítógép által generált effektek sem kizökkentőek, azonban a film lelkét a kamerában rögzített pillanatok képezik.
Clooney hatalmas terhet cipel a blockbuster költségvetésével bíró film rendezőjeként és főszereplőjeként, viszont egyedül a színészi jelenléte számottevő. Dramaturgiai szempontból ijesztően üres a film. A legénység tagjait alakító sztárok hasonló szerepekben a múltban megformáltak már sokkal komplexebb karaktereket. A történet drámai magját a születés és a remény képezi, melyet Felicity Jones terhes asztronautája és az Augustine életében felbukkanó kislány személyesít meg. Vajon mit kereshet egy néma kislány a Sarkvidéken, és miért vonszolja magával Clooney egy veszélyes küldetésre?
Cseppet sem bánom, amikor egy film elődjeiből merít ihletet mindaddig, amíg sajátos olvasatot, újító szándékot és személyességet látok az inspirált ötletben. Brooks-Dalton könyvét ugyan nem olvastam, mégis meggyőződésem, hogy papíron valószínűleg működik a történet, működnek a karakterek és működnek a témák. Ugyanakkor „filmvásznon” hatalmas csalódás, valóságos kihívás értékelhető pontokat keresni Az éjféli égboltban.
Bizonyos, hogy filmnyelvi szempontból érdekes, helyenként vizuálisan lehengerlő, viszont három nappal az alkotás megtekintése után könnyedén a feledés homályába vész Az éjféli égbolt. Clooney látszólag hatalmas ambíciókkal készítette a filmet, ami sajnos egy egészen középszerű emberiségtörténet, melyet ezerszer hatékonyabban és sokkal kiemelkedőbb profizmussal dolgoztak fel korábbi filmkészítők. A születés és a remény elegendő témák egy játékfilmhez, viszont Clooney kezei alatt egyszerűen széthullik Az éjféli égbolt.
Túl sok a karakter, túl kevés a tennivaló és alaptalanul lezáratlan a film. Nyilvánvalóan karakterdrámaként, s nem blockbusterként kezelte Clooney a sztorit, viszont a szükségtelen akciószekvenciák így teljesen indokolatlanok. Amennyiben létezik egy sikeres filmváltozata Az éjféli égboltnak, úgy a túlélőfilm formuláját, és nem a non-lineáris ensemble sémáját kellene követnie, s talán egy megindító, inspirált és őszinte filmet kapnánk, nem pedig egy olyan erősen kifogásolható művet, mint Az éjféli égbolt.
Nagyon szerettem volna kedvelni ezt a filmet. Miután megtekintettem, nagyon szeretnék emlékezni rá. Sajnos mindkét vágyam kielégítetlen marad, és Az éjféli égbolt egy újabb, kevésbé sikerült Netflix-film lett pár kifejezetten jó alakítással és stilisztikai bravúrokkal. Egy hétvégi délutánra tökéletesen alkalmas, azonban a világot ambíciói ellenére sem fogja megváltani.
A film december 25-től elérhető a Netfix-en.