Hogyan őrizhető meg egy bevándorló család kultúrája az amerikai társadalomban az 1980-as évek fordulóján? „Sikeresen” asszimilálódnak, vagy megkezdődik-e egyáltalán az integráció? Felbomlik a család intézménye, esetleg összetartóak maradnak?

Lee Isaac Chung negyedik fikciós nagyjátékfilmje rendezésében számtalan, napjainkban is releváns kérdést tesz fel a nézőnek. A Minari tudomásom szerint részben életrajzi ihletésű, azonban a rendező szükségszerű epikai hitellel keresztezi a kurrens társadalompolitikai kérdéseket egy megható és érzéki családdrámában.

A történet egy négyfős koreai családról, a Yi famíliáról szól, akik Arkansas-ba költöznek, hogy a családfő (Steven Yeun) a jobb jövő reményében mezőgazdaságba fogjok, azonban útjuk során az egység és a hozott kultúra felbomlani látszik, melyet az ellátogató nagymama (Yeo-jeong Yoon) jelenléte tovább fokoz.

A Minari letisztult, egyszerű formavilággal és dramaturgiával nyúl a komplex kérdésekhez páratlan szereplőválogatással és remekbe szabott rendezéssel. Chung személyes története cseppet sem negédes, ellenben különösen humoros és könnyfakasztó alkotás, melyet Steven Yeun lelkiismeretes játéka és Yeo-jeong Yoon fantasztikusan üdítő, szórakozott jelenléte fűszerez.

Kiemelkedő a családanyát alakító Han Ye-ri visszafogottsága és a pazarul játszó kisfiú, Alan S. Kim történetszála a nagymamával, mely a film érzelmi mozgatórugója. Kellő ellenpontot biztosít a hóbortos, szinte csavarodottan spirituális epizódszereplő, Will Patton karaktere, aki a maga módján éppen olyan számkivetett, mint az amerikai álmot üldöző koreai család.

A színekben gazdag, egyszerű történet dokumentarista filmnyelvvel érzékelteti a megélt, privát pillanatokat, sikeresen bemutatja az asszimiláció lehetetlenségét, továbbá édesbús példázattal szolgál a kulturális értékek intergenerációs hatásairól. A címszereplő, mocsárban elültetett minari egyszerre gyógynövény a család számára és a kulturális örökség gyönyörű költői képe.

Példaértékű függetlenfilm a Minari, és talán az egyik legfontosabb alkotás témáját tekintve. Annak ellenére, hogy a mértéktartó, mégis keserédes forgatókönyv szinte teljesen koreai nyelvű párbeszédekkel bír, nehéz letagadni, hogy a bevándorlóélményről és az amerikai álomról sikeresebb filmet ritkán látni. A Minari alkalmaz könnyed felnövéstörténeti elemeket, azonban megérintő üzenetét egy pillanatra sem felejti el.

A színészvezetés és a történetvezetés tanítanivaló, míg a film szerethető karakterei csaknem követelik az ismételt megtekintést. Chung darabja szikár, visszafogott és felettébb szórakoztató, melyet csak ajánlani tudok a minden korosztály megnyerő, könnyed családdrámára szomjazók és a súlyos szociopolitikai mélységeket keresők számára. A Minari egy igazi kincs.