Fazekas Gyöngyivel beszélgettünk, aki jelenleg a finnországi Aalto Egyetemen tanul, filmrendező mesterképzésen. Külön érdekesség, hogy mindössze két fővel indították a képzést, s Gyöngyi az egyik szerencsés kiválasztott, ezzel együtt pedig ő az első külföldi, aki felvételt nyert erre a szakra.

Engedd meg, hogy gratuláljunk ehhez a sikerhez. Milyen érzések kavarognak benned?

Köszönöm! Tudom, első hallásra sikernek tűnhet, ám a gyakorlatban ez óriási kihívás. Először jelenik meg náluk és nálam is a nyelv problémája. Én nem beszélek finnül, ők pedig ilyennel nem dolgoztak még. A színészeket angolul instruálom, de megpróbálom majd, milyen, ha finnül beszélnek a játék során, elvégre az az érzelmi nyelvük. Talán számomra is most derült csak ki igazán, hogy az mit is jelent; és egyáltalán mit jelent nekem magyarnak lenni.
Kicsit olyan ez, mint Dorothy útja az Óz, a csodák csodájában - megismered önmagad, egyúttal rájössz, mit hagytál otthon.

Miért döntöttél a finnországi tanulás mellett?

Ez nem egy országváltás, igazából a lehetőségeimet követtem. Akkor egy éve dolgoztam producer asszisztensként, és nem láttam a jövőmet filmrendezőként Magyarországon. Ezért a vándorbot...

Milyen a sajátos rendezői stílusod? Mondhatjuk-e hogy van ilyen, illetve megtaláltad-e?

Az első kisfilmem, a Saudade (2014) – amelyet a Filmtett táborban készítettem – történetéből adódott a beszélő fej stílus, hiszen emberek számítógépen keresztül kénytelenek kommunikálni egymással. Fizikailag nem mozdulnak, érzelmileg mégis hatalmas skálát járnak be. Ez a bénultság, tudom, visszaköszön a filmjeimben: a karakter odaszegeződik egy helyzetbe, az elméje cikázik ide-oda, s vele a film is – ő maga azonban nem tud kiszabadulni a székből. Legújabb munkáim során is ezzel dolgozom, de úgy érzem, a saját organikus létélményemből fakad, nem egy tudatosan választott stílus. Megtalált, ahogyan a történetek.

Hogy találnak meg téged ezek a történetek?

Legújabb filmötletem példáján tudnám ábrázolni. Február során lehetőségem nyílt dokumentumfilmeket nézni a BIDF-en a világ minden tájáról. Úgy a tizenkettedik filmnél a sorban letaglózott az érzés, hogy a Földön egy országban sincs szabadság; hogy a nemzethez tartozás akkora kötelesség, amely maga alá temeti az embert. Azon kezdtem gondolkodni, hogyan lehetne szabad létélményt, szabad emberi tapasztalatot szerezni a Földön – és ekkor megszólalt. Elkezdtem hallani egy történetet. Olyan, mintha egy frekvencia, amit eddig nem hallottál, megnyílni számodra. Folyamatosan morajlik körülötted a történet és addig el nem hallgat, amíg be nem fejezed a filmet – jobb esetben, mert ha kiégsz, ami sajnos megtörténhet, ezek a történetek elnémulnak. Valahogy úgy, mint Isten hangja annak a bizonyos szereplőnek a fülében, A két pápa (2019) c. filmben. Szerintem a rendezés is ilyen – hallani kell a filmet, és ha nem hallod, akkor hatalmas baj van.

Hogyan lesz ezekből a gondolatokból forgatókönyv és később film?

Nagyon sokáig hallgatom, és nem írom le. A mentorom, Thuróczy Katalin, mindig mondja, hogy „Írd le, mert elszökik a gondolat”, de én nem bírom. Amíg nem értem meg, mit hallok, úgy érzem, méltatlan minden szó, ami a papírra kerül. Sajnos nagyon sokáig érlelgetem magamban, míg végre leírok valamit. Amikor eljutok oda, az olyan, mint egy szülés. Egy éjszaka, mikor már mindenki alszik, egyszer csak beindul és akkor addig küzdök érte, amíg ki nem szabadul.
Hosszútávon ez nem jó stratégia, sokkal több kontrollt kell gyakorolni az inspiráció felett. Ennek fejlesztésére most sok lehetőségem van, hiszen társírással próbálkozom, amely szintén új élmény.

Hogyan zajlik ez a folyamat?

Nagyban függ attól is, kivel írsz. Szerencsém van, mert jól kiegészítjük egymást az írótársammal. Amikor túljutottunk az udvariaskodáson – azon a fázison, amikor még féltünk, hogy nem tudjuk beengedni a másikat a történetbe – minden összeállt. Leírhatatlanul hasznos, hogy az utolsó vesszőt is ki lehet tárgyalni valakivel, akinek ugyanolyan fontos a könyv, mint neked.

Milyen női alkotónak lenni?

Érdekes ez a kérdés, mert a tény, hogy nő vagyok, beékelődik benne közém és a hivatásom közé. Annyi más jelző létezik, amire rá lehetne kérdezni. Pl.: Milyen magyar alkotónak lenni?
Mindenesetre, amikor az ember alkot, abban nincs jelen a nemi szerepe, nincs funkciója.
Nőnek lenni, úgy gondolom, annyiban meghatározó – erről az új film kapcsán sokat beszélgetünk a társírómmal – hogy eggyel több órát kaptunk a természettől. Egy plusz haláltudatot, a saját halandóságunk tudata mellett. Korlátozott időn belül választ kell adnunk arra, szeretnénk-e természetes úton gyereket vagy sem. Egy férfi bejárhatja a világot, mint Odüsszeusz, és akár ötven évesen is ráér megérkezni, családot alapítani, de nekünk hamarabb el kell számolunk – és ez kihat az egész életünkre.
De amikor rendezek, csak rendezek.

Legutóbbi filmed A narancs útlevél témája is az anyaság köré épül fel. Hogyan gondolsz erre az alkotásra?

Azt szokták mondani, hogy három filmet készítesz a teljes folyamat során. Egyet, amit leírsz, egyet, amit leforgatsz, és egyet, amit megvágsz. Csak az számít, hogy az üzenet ne változzon. Ez megtörtént és emiatt elégedettek lehetünk. Mindig szeretni fogom a „Narancsot”.

Miket követsz az alkotó folyamat során? Mennyire nehéz egyben tartani a gondolatot?

Sokat kutatom a neveket, a színeket... szeretem apró titkokkal megtölteni a filmet. Amikor A narancs útlevél jeleneteit írtam, azokat sakklépésekről neveztem el, melyek a két nő szellemi párbaját szimbolizálták. Fontos, hogy a film tele legyen tudatosan választott és következetesen használt kódokkal – a neveket ne véletlenül adjam, a színeket indokoljam – mindennek legyen egy mögöttes, feltárásra váró rétege. Ez kimerítő, de nagy hibát követhetek el, ha figyelmetlenségből olyan jelentést engedek a filmbe, amely nem odaillő, vagy eltér az üzenettől.

Persze, ha az utolsó centimétert is megtervezem, nem sok teret hagyok az alkotótársaknak. Ez egy nagyon különleges kihívás a szakmában. Egy stábban mindenki kreatív és a saját területén szeretne döntést hozni. Fontos, hogy nélkülözhetetlennek érezzék magukat. Velük együtt kell tudnom kezelni az elkészítendő film kódjait, beszélni a nyelvét. Otthon mindenki bízhat abban, hogy mondhat olyat, ami bekerül a filmbe, ugyanakkor még létezik hierarchia. Ez Finnországban már csúnya szó.

Én abban hiszek, hogy a rendező egy tolmács - nem az egoja mentén hoz döntéseket, hanem a vízió üzenetét közvetíti.

Utóbbi filmjeid kapcsán felmerült bennünk egy izgalmas gondolat. Olyan, mintha mindegyik egy alternatív univerzumban játszódna.

Örülök, hogy ezt látjátok, mert valóban a jelent forgatom ki, egy lehetőséggé. Manifesztációja valaminek, ami foglalkoztat. Nagyon boldog vagyok, hogy létezik a sci-fi, de úgy érzem, a befogadók még mindig nehezen tudják a helyén kezelni. Gyakran fennakad a befogadási hálón az alkotás anélkül, hogy átmenne az üzenet. Volt, akinél A narancs útlevél is kiverte a biztosítékot, mert érzékelt egy aktuálpolitikai összefüggést és egyszerűen levált a befogadásról. Megijedt, hogy mit fog gondolni róla és inkább nem nézett oda. Érdekes nézői reakció ez és számomra alkotóként rémisztő tanulság, hogy milyen láthatatlan falak épültek Magyarországon.

Nagyon remélem, hogy lesz idő, amikor ez a film felszabadul a jelene alól. Kevés helyen tudott igazán kibontakozni, bár ahol igen, ott rendkívüli szeretetet kapott. Fantasztikus érzés hallani, ahogy a falbontás történik. „Istenem, azt hittem, ezt ma nem szabad!” – csodálkozott rá egyszer egy néző. Nagyon boldog vagyok, hogy megharcoltunk ezért a filmért, mert úgy gondolom, nem szabad elhinni a tabuk létezését. A gondolat szabadságát mi teremtjük.

Milyen tanácsokat tudnál adni azoknak, akik külföldön szeretnének szerencsét próbálni?

Azt tudom javasolni, hogy olvassanak emigráns magyar irodalmat. Minden szó új értelmet nyer ebben a helyzetben. Sőt, keressék meg magukban azt, ami örök, ami nem függ semmilyen társadalmi konstrukciótól, se nemzetiségtől, se nemiségtől. Aki elindul, meg fogja találni, de fel kell rá készülnie, hogy a konstrukciók hiánya megérződik majd.

Ettől függetlenül fellengzősnek tartanám, ha tanácsokat osztogatnék, úgyhogy inkább sok szerencsét szeretnék kívánni – mindenkinek!