A magyar film nem először dolgozza fel a történelmet szatirikus formában. Hiszen a nagy klasszikus A tanú is ily módon mutatta be az akkori korszellem hánytatott sorsú magyar emberét.Csak míg Bacsó Péter filmjében a humor állandó igazságokat rejtetett el, addig sajnos Lengyel Balázs nagy volumenű filmje a Lajkó, bár láthatóan próbál élni a nagy hagyományokkal, de végül igazán kiforrott része csak az alap ötlete marad.

Mert hát milyen szürreálisan jó ez az ötlet. 1950-es éveket írunk. Kitör a magyar forradalom miközben Lajkó, az egy szem cigány legény éppen a sztratoszférába szeretne eljutni egy hőlégballon segítségével, hogy ezzel is áldozzon édesanyjának, akit sajnos egy rakétává átalakított tojtoj wc-n repített és robbantott fel mikor gyerek volt. Ám, de mit ad isten ebben a sajátos magyar valóságban a szovjetek végül nem egy kutyát akarnak felküldeni az űrbe elsőként, hanem egy embert. Így főhősünk is a lehetséges asztronauták közé kerül.

Tehát az alap történet önmagában is mosolyra késztető és előzetesen is érezni benne a potenciált, amivel élnek is.... meg nem is. Hiszen rengeteg humoros betét található a filmben. Néha a történetet megszakítják régi rekonstruált 16mm-es jelenetek, ahol éppen egy kutyát készítenek fel az űrutazásra. Máskor pedig elbeszélésben hallhatjuk Mengele ária kísérleteinek végeredményeit. Ezek a pillanatok, egyszerre szürreálisak és zseniálisak is, azonban egészhez képest ezek a részek csak töltelékek és a film rövid 90 perce több tartalmat is elbírt volna.

Sajnos Lenyegel Balázs nem építi fel igazán izgalmasan a történéseket és sokszor túltolja a humorosnak szánt jeleneteket példa itt Brezsnyev hosszasan elnyújtott csókjai. Habár történelmi utalásnak remek és vicces, de végül kiéget humortölteléknek hat az egész. Az előzetes elvárásokhoz képest a nagy harc a német Helga, az észt Ilmar és a mongol Timuzsin között kb. 15 perc alatt megy végbe ami szintén érthetetlen, mivel talán ez lehetett volna  film egyik nagy csúcspontja. Így végül a Lajkó legjobb pontja, nem a humor, vagy a versengés hanem a főszereplő igazán személyes pillanatai. Ezzel azonban az a gond, hogy mivel nem reflektál semmire, pár pillanatát leszámítva, így a film megnézése után, nincs igazán beszédtéma a filmről és témájáról, így pedig a film utóélete súlytalanná válik.  

Persze  technikailag nagyon egyben van. Képileg sokszor idézi a Wes Andersson féle filmeket, de persze nem direkt módon. A látványosabb részeket pedig hasonlóan a kutyás kísérletekhez, itt is archívnak tűnt felvételekkel oldották meg ami továbbra is ötletes. A színészekkel szintén teljesen megvoltam elégedve. Keresztes Tamás, mostanában egyre több filmben tűnik fel. Első debütálása pont az első új magyar filmben az Isteni műszakban volt, de azóta is csak mellékszerepekben tűnt fel. Azonban most megmutatta, ki a mai magyar Buster Keaton. Hiszen olyan rezzenéstelen arccal képes vinni minden jelenetet (természetesen itt ez is volt a cél), hogy az már önmagában humoros. De Gyabronka József is remekel a segítőkész ám vélhetőleg párttitkári szerepében, de maradjunk csak a Jenőbá-nál, ahogy Lajkó mondaná.

A magyar film 2013-as feltámadása óta ez a második alkotás amiben cigány fiatal a főszereplő karakter (Leszámítva Bogdán Árpád filmjét ami ebben a hónapban került mozikba Genezis címmel). Nagyon örülök annak, hogy készülnek olyan alkotások is (Brazilok) amik nyitnak ezekre a témákra is, de még messze vagyunk attól, hogy a pesti értelmiségi kör valóban felakarja tárni a mai magyar cigány társadalom rétegeit, de ezen alkotások talán indikátorok lehetnek. 

A vetítéskor rajtam kívül csak roma származású fiatalok voltak a miskolci CinemaCity kicsiny termében, és ahogy ők is elégedetlenül hagyták el a mozitermet úgy én is hasonlóan éreztem. Na persze, nem a téma hiányosságai miatt, hanem mert ez csak egy jó film, se több, se kevesebb.