Marton László egy kiváló rendező, ehhez kétség sem férhet. Munkássága mérföldköve a magyar színházi történelemnek. Hogy milyen ember volt az kettős. Tanítványainak és kollégáinak jelentős része óriási tisztelettel tekint rá. Ezzel szemben pedig ott vannak a 2017-ben napvilágra került szexuális zaklatási botrányok. Mi alapján ítéljünk meg akkor egy embert: a tehetsége vagy a bűnei alapján?

Őszintén szólva nekem Marton László neve nem sokat mondott a botrány kirobbantáig. Persze hallottam én a legendás Képzelt riport egy amerikai popfesztiválonról (LGT rajongó szülők gyermekeként nehéz lett volna elkerülni. Fent eredeti kép). Láttam és őszintén szerettem A padlást (Éljen a szilvásgombóc!). És a youtube is szeretett agyonidegesíteni, hogy minden szám után a Pál utcai fiúk musical "Mi vagyunk a Grund" című számát adta következőnek. De, hogy mindezek a darabok ehhez a Marton nevű mukihoz köthetőek, vajmi keveset jelentett nekem. Mondhatjuk, hogy 2017-ben Sárosdi Lilla hozta be a tudatomba a nevét. És persze, mint a metoo kampány oly sok bűnösét én is azonnal elítéltem. Azt hiszem a nők 90 százaléka tudna mesélni kisebb-nagyobb zaklatásokról, én egy kisebbet kaptam, Marton áldozatai nagyokat. Természetes, hogy csak dühöt tudtam érezni miatta. Éppen ezért bizonyos elégtételt jelentett, amikor elkerült a Vígszínháztól. Egy rendezőnek, egy művésznek ez lehet az abszolút büntetés, ahogyan megfosztják a lehetőségtől, hogy azt csinálhassa, ami a hivatása, feltételezem a szenvedélye. Nem bocsátható meg, amit tett, de cserébe elvették tőle a legfontosabbat. Az viszont nem fért a fejembe, hogy merülhet fel bárkiben is egy darab levétele a műsorról, amit ő rendezett.

Hiszen a szóban forgó Pál utcai fiúk nem csak egy emberes produkció! 30 ember csak a színpadon, rengeteg stábtag a háttérben és a rajongó közönség. Miért kéne embereket megfosztani a munkájuktól, az örömüktől, csak azért, mert egy fontos név a listában nagy hibákat követett el? Szerencsére ez végül nem következett be. Valószínűleg mások is átgondolták mekkora kárt okoznának mind gazdaságilag, mind eszmeileg. Innentől Martonnal jó ideig nem foglalkoztam.

Egy véletlen folytán, beugróként másvalaki helyett, másfél órával az egyik Pál utcai fiúk előadás előtt megtudtam, hogy hiába untam én meg istenesen a Mi vagyunk a Grundot, bizony aznap este lehetőségem nyílik megnézni a darabot. Nem éreztem annyira fantasztikusnak, mint amekkora hajcihőt csaptak körülötte, de jól éreztem magamat, a remek színészek, a frenetikus díszlet és persze maga a jól ismert történet engem is boldogan szomorúvá tett. (Aztán pár hónapnyi album hallgatás megtette a hatását és teljes a rajongásom. Köszönjük Dés László és Geszti Péter!) Viszont azt el kellett ismernem, hogy a rendező, amit csinált, ahhoz tényleg nagyon ért. Az éremnek mindig két oldala van és egy kiváló darab, akkor is kiváló marad, ha rossz dolgok derülnek ki az alkotóiról.

Majd fél évvel később egy kolléganőm kapcsán egyre többet tudtam meg a Vígszínház színészeiről és elkezdtem interjúkat hallgatni velük. A mostani fiatalok közül sokak a Marton László és Hegedűs D. Géza vezette osztályban végeztek a Színművészetin. És nekik Marton, maga a nagybetűs Mester. Egy olyan ember, akinek a dícséretéért volt, aki az ujját is levágta volna (megjegyzés: a Színműn a színészpalántákat az első három évben nem dicsérik, csak a végső kétségbeesésig kritizálják. Egy apró elismerés tehát felérne a legnagyobb díjakkal.) De minden instrukciója előremutató volt, egy olyan emberről meséltek, akivel meg lehetett beszélni a problémákat. A legjobb értelemben vett nevelő, aki a későbbi pályájuk során is figyel tanítványaira. És ha valakit ennyit dicsérnek, láthatóan indokoltan, azt nehéz nem megkedvelni.

És azért ez furcsa, ellentétes érzetet kelt. Adott egy ember, aki sok-sok rendezésen keresztül bizonyította hozzáértését, színházszeretetét. Valaki, aki jó érzékkel válogatott darabokat, akár a III. Richárdra, Szentivánéji álomra gondolunk, akár az oly sokak által kedvelt, fentebb említett musicalekre. 1968-tól 2017-ig ott volt a Vígszínházban: eleinte rendezőasszisztensként, rendezőként, főrendezőként, egy ideig igazgatóként. Az ő igazgatása alatt újították fel a Víget, hogy méltó pompájában adhasson otthont remekebbnél remekebb daraboknak, amikért igazán megéri színházba járni. Hegedűs D. Gézával együtt kinevelt ígéretes és lelkes színészeket. Hát lehet egy ilyen életművet nem tisztelni és ezért hálásnak lenni? A másik oldalon pedig ott van, hogyan kényszerített másokat és alacsonyította őket ezzel le. Lehet ezért nem utálni? Arra jutottam akkor, mint Kevin Spacey-vel kapcsolatban: nem tudom nem imádni a munkásságát, de a legmélyebben elítélem azt, amit elkövetett mások ellen. Az én szememben tehát csütörtökön két ember halt meg Marton László névvel: egy bűnös és egy nagyszerű.