Chapter 10: The Passenger

Az évad első részének kirobbanó fogadtatása után magas volt a mérce, azonban ennél jobban ismerhetnénk a The Mandalorian dramaturgiáját. A sorozat rendszerint bizonyítja, hogy karaktereinek nem célja a világ, vagy a galaxis megmentése, hanem ráérősen kalandoznak változatos tájakon, megismernek különféle alakokat, és közben családdá csiszolódnak. A második rész fejezetcíme a The Passenger (avagy Az utazó/ Az utas) elkalauzol minket egy teljesen kihagyható, ám helyenként látványos, helyenként pedig várhatóan humoros kalandba.

Az epizód elején, a főcím előtt Mando (Pedro Pascal) sorsszerűen belekeveredik egy lincselésbe, melyben veszélybe kerül a Gyermek, azonban a feszültség hamar oldódik, amikor Mando leszereli a banditákat. A szükséges bunyó itt azonban cseppet sem jól koreografált, kifejezetten rohanó tempójú, ritmustalanul vágott katyvasz, mely megijesztett az elkövetkezendőkkel kapcsolatban. Mando siklója megsérül, így gyalog vág neki a Tatooine homokdűnéinek, mely már jóval stílusosabban, ám rövid jelenetsor, mely kissé plagizálva Sergio Leone spagettiwesternjeit idézi (A Jó, a Rossz és a Csúf).

Visszatérve Peli Mottohoz (Amy Sedaris) Mando tovább keresi a mandalóriakat, hogy eljuttassa hozzájuk a Gyermeket, azonban Peli Motto újabb feladattal bízza meg hősünket, akinek biztonságban kell leszállítani a kihalófélben lévő Békaasszonyt (Misty Rosas) és tojásait – igen, ez a karakter neve, aki nem beszéli a galaxis közös nyelvét, az angolt. Az utassal tehát felkerekednek, hogy eljuttassák egy fagyos bolygóra a tojásokat, azonban útjukat állja számos kiszámítható akadály.

A Peyton Reed (A Hangya, A Hangya és a Darázs) által rendezett epizód, melynek Jon Favreau a forgatókönyvírója, nem mozgat annyi karaktert, és szerencséjére könnyen fogyasztható a humora – melynek egy része természetesen Baby Yodától származik. A The Passenger azonban szétszórt, tele van mellékküldetésekkel, és a vizuális effektek láttak már jobb napokat a szériában. Ellentétben az előző rész látványos, kifogástalan és jóval drágább fináléjával, itt kifejezetten hiteltelen volt egy gomolygó, fekete füst és az epizód utolsó harmadának leszámolása a „hét szörnyeivel” CGI szempontjából.

Kiemelném azonban a Gyermek komikus, sajátos kapcsolatát az említett tojásokkal, melyben a drámai hármas egység figyelhető meg. Mando barátokat szerez, látványos, új helyszíneket ismerhetünk meg, és számos üldözéses szekvenciát látunk, melyek az epizód fénypontjai a humoros, kicsit felejthető poénok mellett. Az epizód Leone munkáiból, előző Star Wars-filmek pillanataiból, az 50-es évek szörnyfilmjeiből, A nyolcadik utas: a Halálból, illetőleg a Marvel filmek humorából merítkezik – és a rendező becsempészett egy A Hangya referenciát is.

Az említett epizódhumor helyenként rajzfilmszerű, ahogyan a The Passenger dramaturgiája is, a rendezés nem kifejezetten izgalmas, ám szórakoztató, valamint a rövid kis történet (ezúttal alig 40 perces) töltelék epizódként funkcionál, melyet egy nyolc részes szezon nem feltétlenül engedhetne meg magának. Az effektek itt nem olyan magas színvonalúak, mint az előző részben, ám a folyton megújuló, élénk filmzene (Ludwig Göransson) ismét remekül eltalált. Nyilván, aki hétről hétre nézi a The Mandalorian második évadát, annak nem lesz a kedvenc epizódja, aki pedig binge formájában pörgeti a szezont, az nem fog a részre emlékezni – leszámítva talán a Gyermek tojásokkal való kapcsolatát, mely arra van ítélve, hogy újabb meme legyen.