Nagyon nehéz kritikát írni a 90-es évek végének egy olyan meghatározó figurájáról, akiről már a harmadik nagyjátékfilm készült, de azért meg szeretném próbálni. Leszögezném, hogy bár egy nagyon rövid időszakot ölel fel a SpongyaBob Kockanadrág rajongásom, alkalomadtán mégis azon kapom magam, hogy megtekintek egy-egy régebbi epizódot az egykor közkedvelt szériából. A SpongyaBob mozifilmek a sorozat 10 perces részeinél már jóval komplexebb dramaturgiát igényelnek, mint az epizódról epizódra váltakozó kis történetek. Tulajdonképpen sem a SpongyaBob – A mozifilm, sem a SpongyaBob – Ki a vízből! nem váltja meg a világot, narratív szempontból pedig erősen távol áll a Pixar-minőségtől – bár a legszórakoztatóbb a Ki a vízből! szuperhősfilm-paródiája.

Ugyanakkor érdekes kérdés, hogy míg hagyományos rajzanimációval készült a 2004-ben bemutatott első SpongyaBob film, addig a Ki a vízből! 2015-ös előzetese elhitette velünk, hogy teljesen 3D animációs lesz – valójában a film csak a második felében vált animációs technikát. A franchisera jellemző humor, az egyszerű és infantilis gegtenger, a felnőtteket és gyermekeket egyaránt megcélzó poénok, a letisztult karakterek és a számtalan cameoszerep a filmsorozatra nagyon jellemző, és a SpongyaBob – Spongya szökésben továbbörökíti az egyszerű vonalat, azonban a mesebeli világ eközben elveszti varázsát.

A történet szerint Atlantic City (ami valójában kvázi Atlantisz) elveszett városának hiú és kegyetlen uralkodója, Poszeidón elrabolja SpongyaBob elől Csiguszt, a házicsigáját, hogy az állat nyálkájával arcpakolást végezzen magán, és fiatal maradjon. Bizarr. SpongyaBob és Patrik felkerekedik, hogy megmentsék Csiguszt, és az út során megtanulják az animációs filmekre leginkább jellemző, közhelyes leckéket: a barátság fontos, légy mindig önmagad. A pikareszk szerkezetű cselekményről ennél többet teljesen felesleges elárulni.

A Spongya szökésben sajátosan elegyíti a különböző animációs technikákat és az élőszereplős szegmenseket. Míg az animáció tempós, ám kissé kidolgozatlan és magas képkocka/másodperc rátával bír, addig az élőszereplős rész teljesen elüt az animációtól. Talán a CGI karakterek mozgása, vagy a motion blur hiánya zavaró a szemnek, de a két világ ötvözéséhez elengedhetetlen, hogy a fények és a textúrák ne legyenek összeférhetetlenek. Elképzelhető, hogy az Alvin és a mókusok-filmsorozat rendezője, Tim Hill (aki az első SpongyaBob filmért is felelt) tudatos döntése volt, azonban ez a film csak egy, kiemelt problémája. A karakterek megalkotása egyébként nagy mértékben merítkezhetett a gyurmaanimációból, mely nem kifejezetten működőképes.

A forgatókönyvnek bélyegzett fecni, amire tetszőlegesen ráfirkantottak pár ötletet, már sokkal nagyobb hiányosságokkal bír. Gyakorlatilag nem történik semmi a Spongya szökésben szüzséjében, amit ne lehetett volna 30 percben elmesélni. A film azonban 83 perces a stáblista nélkül. A narratíva szegmensszerű, összeszedetlen, hiperaktív és közhelyes. A poénok nem viccesek, csak néhol enged el a néző egy-egy kacajt. Az egyetlen, igazi humor epizódszerepekből tevődik össze, és számos sztár hallatja hangját, láttatja arcát a filmben.

Ezek közül kiemelném Keanu Reeves karakterét, Sage-et (magyarul ’Bölcs’-nek fordították, ám az angol kettős jelentésben bölcs személyt és zsályát jelent), és ez a figura egy misztikus ördögszekér, amiben Keanu Reeves feje prédikál. Ez a rövid szerep, mely vissza-visszatér, a Spongya szökésben legszórakoztatóbb aspektusa. Minden más csak töltelék, hogy film szülessen pár derivatív történetelemből. A fel-felbukkanó táncos-zenés jelenetek cringe-faktorát mindenki döntse el magának.

Szeretném azért megemlíteni pozitívumként a film helyenként bátor poénját, nevezetesen amikor Rák úr szörnyen maga alatt van, és amikor SpongyaBob és Patrik Atlantic City-ben kaszinóznak. Dicséretre méltó a hősies szinkrongárda, és visszatér Baráth István és Bognár Tamás, azonban a tragikusan 2019-ben elhunyt Uri István szerepébe lépő Petridisz Hrisztosz, illetve az Imre Istvánról Dolmány Attilára való váltás rendkívül kizökkentő – bár ez nem a film hiányossága.

A popkulturális referenciák, a felhasznált filmzenék (Take On Me, My Heart Will Go On és társai) szörnyen porosak, megragadtak a múltban. Azonban nosztalgia helyett kínos és fárasztó végterméket kapunk. Nem hiszem, hogy a gyerekek kifejezetten élveznék, vagy egyáltalán értenék a történet kusza semmilyenségét, nemhogy a film azon poénjait, amik nem a fizikalitásban merülnek ki. A zeneszerző egyébként Hans Zimmer volt, de senki nem mondaná meg. A Spongya szökésben nem árt senkinek, azonban keserű szájízt hagy maga után azoknak a rajongóknak, akik szerint a tévésorozat első néhány évada a leginkább minőségi munka, és hiába ajánlják a nemrég elhunyt alkotónak, Stephen Hillenburgnak a filmet, Tim Hill mozija nem tesz szolgálatot a SpongyaBob-örökségnek. A film egy haveros film, egy road movie, bár annak nem túl szellemes, sőt felettébb felejthető.

A Spongya szökésben 2020. november 5-től elérhető a Netflixen.