A Disney napjaink talán legnagyobb befolyású ás bevételű filmstúdiójává nőtte ki magát – és bár filmjei és animációs filmjei szinte biztos sikert jelentettek számára a mozikban, egyáltalán nem meglepő, hogy egy ekkora vállalat megpróbál más területek, lehetőségek felé terjeszkedni, új piaci eszközöket teremteni, ennek érdekében kockázatot vállalni. Ilyen kockázatvállalás volt az is, amikor 2016-ban elkészítették legelső „élőszereplős”, de többnyire CGI-technikával megalkotott rebootjukat, a Dzsungel Könyvét. Kérdéses volt, hogyan reagál a közönség a filmre, elvégre a Disneytől megszokott eredeti darabok helyett most történetében és karaktereiben is ugyanazt a filmet láthattuk, amit már 1967-ben megismerhettünk – csak felújított technikával. A teljesen CGI-látványvilág se volt akkor még bevett szokás, és bár a korábban hasonló módszerekkel próbálkozó Pi élete 2013-ban Oscar-díjat kapott látványáért, az alkotó vállalat hónapokkal később csődbe ment. A Disney azonban tett egy próbát a téren a Dzsungel Könyve esetében – a bevételek alapján pedig bőven megérte kockáztatnia. A film nemcsak, hogy sikeres lett, de messze felülmúlta elődjét a bevételek terén – ezzel pedig elkezdődött a Disney falain belül a CGI-rebootok korszaka, ami szép sorban átterjedt más stúdiókra is. És bár napjainkban a nézők szinte egybehangzó véleménye szerint unalmassá vált a már ismert darabok újrafeldolgozása – sőt, sokak szerint a CGI lelketlenné és érzelmetlenné teszi a klasszikus animációval készült darabokat – a bevételek a negatív kritikák ellenkezőjét bizonyítják. Nem tűnik hát úgy, hogy egyhamar vége lesz az élőszereplős/CGI-hibridek gyártásának, egy nemrég közzétett hír szerint pedig hamarosan a Rózsaszín párduc is csatlakozik a trendhez.

Az MGM rég ismert, komikus rózsaszínű nagymacskája 1969 óta szórakoztatta nézőit egyszerű, de frappáns humorával és rövid epizódjaival.  Abban az időszakban készült, amikor az animáció, mint médium, egyre inkább átterjedt a mozivászonról a televíziókra a nyugati országokban – amikor a rövid, párperces, egyszerű, de rendkívül szórakoztató tévés animációk valóságos virágkorukat élték (pl. Bolondos Dallamok, vagy Tom és Jerry-sorozat). Ebbe a műfajba igyekezett csatlakozni az MGM saját karakterükkel, az angol-amerikai detektívsorozat azonos nevű főhőséről, a Rózsaszín Párducról mintázott figurával. Az animációs sorozat rövid idő alatt hatalmas népszerűségre tett szert, és bár a mai televíziós animációáradatban könnyebben elvesznek a régi alkotások, kevés ember van, aki ne tudná kapásból eldúdolni a rajzfilm ikonikus fülbemászó főcímdalát.

Mont azonban annyi más régi címről, a Rózsaszín Párducról is úgy gondolja stúdiója, hogy felújított, élőszereplős/CGI változatot igényel. A film régebbóta tervben lehet, elvégre már rendezője is megvan: Jeff Fowler fogja újraalkotni a filmet, akinek például a Sonic, a sündisznó c. élőszereplős változatot is köszönhetjük. Ez valahol talán megnyugtatóan hathat a nézőre – elvégre a Sonic első előzetesét, elsősorban a karakter desigját körülvevő botrány hatására a rendező hajlandó volt a nézők ízléséhez formálni a figurát, végül egy szórakoztató és vizuálisan is szép mozifilmet láthattunk tőle – ami végül annyira sikeres lett, hogy már a folytatás is készülőben van.

A Rózsaszín Párduc esetében azonban – sok más, élőszereplős feldolgozáshoz hasonlóan – a néző fejében felmerülő legelső kérdés a „miért?”. Képes lesz-e a digitális animáció újratervezni a karaktert úgy, hogy az megőrizze ikonikus megjelenését, komikumát? Tény és való, hogy jól használva a CGI-technológiával is gyönyörű és érzésekkel teli animációk készíthetők – vegyük csak például a Pixar munkásságát – az ilyen egyszerű, főként slapstick-humorra vagy épp rajzfilmes, képtelen viccekre épülő rövidek, mint a Rózsaszín párduc esetében, talán nem ez a legalkalmasabb megoldás. Természetesen sok fog múlni a karakter designján – sőt, talán az nyomja majd a legtöbbet a latban, elvégre a Sonic esetében a karakter látványa is elég volt a nézőknek ahhoz, hogy elvegye a kedvüket a filmtől – valahogy képtelenségnek hangzik elképzelni a jól ismert karaktert digitális animációval. Persze a stódió érve ugyan az, mint a legtöbb hasonló esetben: a reboot célja, hogy az újabb generációkkal is megismertesse a figurát. Ebben a tekintetben azonban kérdéses, miért nem alkalmas erre az eredeti rajzfilmsorozat, hiszen humora örökéletű – a tévét néző gyerekek számára pedig nem a CGI-kidolgozás fog egy mesét szórakoztatóvá tenni.

Bár manapság valóban unalomig ismételt már a régi filmek digitális újragondolása Hollywoodban, kár előre eltemetni a filmet – a Sonic példájából tanulva könnyen lehet, hogy a rendező egy élvezhető, humoros és szórakoztató családi filmet fog összehozni, aminek még a látványa is jól eltalált és karakterhez illő lesz.