Fájó szívvel néztem végig a tragikusan elhunyt színész, Chadwick Boseman utolsó alakítását George C. Wolfe rendezésében. A Ma Rainey: A blues nagyasszonya a nagysikerű színdarabíró August Wilson azonos című művének első mozgóképes adaptációja, melyben a címszereplőt alakító Viola Davis és a Black Bottom blues zenekar trombitását (Levee Green) játszó Boseman egyaránt megrengető drámai jelenléttel uralnak minden pillanatot a filmben.

Azért kiemelkedő film Wolfe alig 90 perc hosszúságú adaptációja Wilson írása nyomán, mert átlátható, korunkra releváns és tragikus üzenettel bír a fekete zenészek hányattatott sorsát illetően, s egyfajta történelmi lecke a fekete kultúráról remekelő színészek, illetőleg technikailag és dramaturgiai szempontból bravúros megvalósításban.

Ma Rainey egy díva, aki titkolja szexualitását és előnyét élvezi gyermekkora óta formabontó énekhangjának, azonban ahogyan Davis karaktere mondja, mindenki csak a hangját szereti, a bőrszínét csupán megtűri. Levee Green egy nagyratörő trombitás, aki saját dalaiból szeretne megélni, azonban megbukik féltékenysége okán, s a zeneipar elárulja. A darab komplexitása az aktualitásban rejlik, ugyanis félredobva az 1920-as évek blues miliőjét, egyazon problémák napjainkban is felfedezhetőek. A film kamaradrámaként kitűnően működik, ugyanis a Black Bottom zenekar stúdiófelvétele szolgáltatja a drámai közeget a karakterek számára.

A zongoristát alakító Glynn Turman, a gitárost megformáló Colman Domingo és a nagybőgősen játszó Michael Potts mind parádés mellékszereplők, azonban az igazi drámai feszültség Davis és Boseman karakterei között, illetve a lemezstúdió fejese (Jonny Coyne) ellen, a szegregációs politikai közegben bontakozik ki. Ma Rainey komplex és tragikus, ahogyan azt Viola Davis-től megszokhattuk, azonban a Green-t játszó Boseman karrierje legjobb alakítását hozza.

A film kellőképpen rétegelt ahhoz, hogy narratív kriticizmus ne érje, ugyanis hűségesen adaptálja Wilson szövegét. Mind az embertelen próbateremben vitatkozó bandatagok, mind a kánikulában üdítőt követelő Ma Rainey stúdiószobája remek drámai közeg a lappangó feszültségek és elégedetlenségek felszínre törésére.

Wolfe és Tobias A. Schliessler kamerája hagyja lélegezni a nagyívű karaktereket alakító legendákat, és valami egészen rendkívülit visznek véghez. Könnyedén érződhetne A blues nagyasszonya míves adaptációként, ami nem képes levetni magáról a színdarab kereteit, azonban a kinetikus és játékos kameramozgás, a feszült vágástechnika és a Bradford Marsalis által komponált filmzene egyaránt erőteljes játékosokként segítik Boseman és Davis szenzációs színészi teljesítményét.

A főszereplők tragédiája meghökkentő valóságérzetet kölcsönöz. Látni Boseman helyenként komikus, ugyanakkor komor és mélyen tragikus karakterének sorsát kibontakozni ilyen színvonalas formában, mint ahogyan a 43 évesen elhunyt színész lélekkel és méltóságteljességgel tölti fel Green figuráját, egészen lehengerlő élmény, s kimondottan megindító.

Amikor Davis színre lép, egyazon tragikum csúcsosul, mint Boseman karakterének esetében, s mégis a színésznő megtalálja a módját, hogy empátiát és összetett egyéniséget vigyen Ma Rainey ikonikus karakterébe, akit az 1930-as években szinte teljesen megfosztottak a zenéjétől a kivásárlással.

Végzetes kimenetelben csúcsosul a két zenész története. Megható, inspiráló és komplex alakítások, pengeéles adaptáció, technikai komplementerek és kortárs tematikai közeg jellemzi a Ma Rainey: A blues nagyasszonyát. Őszintén mindenkinek ajánlom, s reménykedjünk együtt, hogy olyan igazságtalanságok nem történnek többé, mint a címszereplő énekesnő, illetve az elbukott trombitás esetében. Boseman színészi teljesítményének díjazása kapcsán erősen szurkolunk az Oscar-díjon.

A film 2020. december 18-tól elérhető a Netflix kínálatában.