Tavaly a Velencei Filmfesztiválon mutatkozott be a versenyen kívüli szekcióban Kyle Rankin, függetlenfilmes thriller-rendező, legújabb filmje, a Run Hide Fight, amely egy Drágán add az életed által inspirált akciófilm egy középiskolai lövöldözés közegében. A választott téma azonnali botrányokat generált a film körül, a kritikusok szinte egyöntetűen gyűlölték, míg a politikai világot megosztotta a valóban ízléstelen premissza.

A Run Hide Fight a zárkózott, ám keménykötésű tinédzser, Zoe (Isabel May) története, aki képtelen feldolgozni rákban elhunyt édesanyja halálát, azonban középiskolájának megmentésére kényszerül, amikor egy csapat pszichopata iskolatársa túszul ejti az intézményt, és élő adásban kivégez számos diákot. A veterán apja (Thomas Jane) által kiképzett Zoe egyedül marad a harcban, amelyet a média azonnal felkap, és a középiskolában a túszejtők által élő közvetítésben zajló események váratlan fordulatot vesznek.

Miért szándékolatlanul politikai film a Run Hide Fight?

A rendezővel készült interjúkból következik, hogy a Die Hard-felütés köntösében akarta Rankin megújítani az iskolai lövöldözésekről szóló filmeket (Elefánt, Polytechnique, Beszélnünk kell Kevinről), és nem a gyilkos(ok) szemszögét, hanem a túlélőket, pontosabban egy fáradhatatlan fiatal lány felemelő küzdelmét szerette volna bemutatni. A célja abszurd, ám a maga módján nemes, viszont a Run Hide Fight tagadhatatlanul politikai filmmé vált a rendező szándéka ellenére.

A horrorfilmes és akciómozis közhelyeket használó film azért képzavaros és erősen elítélt, mert sem a fegyvertartás, sem a lövöldözések, sem a média viszonya kapcsán igazából nem kíván állást foglalni a Run Hide Fight annak ellenére, hogy szükségszerű a releváns társadalmi problémáról való diskurzus. A film pusztán szórakoztatni akar – kivégzett tinédzserekkel. Érthető, miért aggályos a film?

Miután minden forgalmazó elutasította a független tőkéből készült filmet, azonnal lecsapott rá producerként Ben Shapiro – politikai jobbos véleményvezér és médiapszichopata – hogy a Run Hide Fight-ot saját gazdasági és politikai érdekeire használja fel. A politikai tőke és a vezetett gondolkodás nem idegen az amerikai filmgyártástól, azonban amikor ennyire kurrens témát dolgoz fel egy film – meglehetősen botcsinálta eszközökkel – akkor szükséges a kritikus gondolkodás.

Zoe azért tudja magát megvédeni éles fegyverekkel és megmenteni az iskoláját, mert megfelelő kiképzést kapott megözvegyült apjától. Ez az egyetlen, lényegében politikai állásfoglalása a filmnek. Félretéve a fegyvertartás és a Shapiro jelenlétére épülő vitákat, a Run Hide Fight mindössze egy rossz műfaji film egy olyan főszereplői alakítással Isabel May részéről, amelyben viszont rengeteg potenciál rejtőzik.

Miért rossz műfaji film a Run Hide Fight?

Rankin rendezésében elsőre szembetűnő az üres, ám csinos operatőri munka, az adekvát látványterv és a kusza vágástechnika, amely tucatmozis filmzenével, alapvetően rossz dramaturgiával rendelkező forgatókönyvvel és elkapkodott színészvezetéssel párosul.

Az atmoszféra a nyitójelenetben egészen hangulatos. Zoe és apja szarvasra vadásznak az iskola kezdete előtt, azonban miután a lány pusztán megsebzi az állatot, Thomas Jane karaktere azt tanácsolja neki, hogy kíméletből ölje meg. Zoe ezután agyonzúzza a szarvast egy kővel. A lányban lakozó rejtett indulatokat, az apa-lánya kapcsolatot és az eltökéltséget akarta bemutatni a nyitójelenet. Azonban csúfosan elhasalt, ugyanis nehéz akármilyen empátiát érezni a főszereplő iránt, miután kidegvérrel agyonverte a szarvas fejét egy nagy kővel.

Zoe ezután iskolába készül, és bemutatkozik víziók formájában a halott édesanyja (Radha Mitchell), aki Zoe kétségeinek kivetülése az egész filmben. Egyazon jelenetben megtudjuk, hogy Zoe és apja terápiára járt, és szükségesnek tartja annak folytatását a családfő, viszont Zoe egy igazán "rendszeren kívüli", mobillal nem rendelkező fiatal, aki csak élni akarja a maga életét, és a saját módján feldolgozni a gyászt. Ez a jelenet abszurd és kidolgozatlan, mivel a karakterek egyszerűen csak elmondják, mi bántja őket, közben kiesik a szájukból a dialógus, ráadásul sekélyesen rendezett az egész jelenet, amelyben túljátszik a morgó, aggódó Thomas Jane és a lázadó, komplexusokkal küzdő Isabel May egyaránt.

Megismerjük Zoe barátják, Lewis-t (Olly Sholotan) aki végtelenül szerelmes a lányba, azonban nem meri személyesen elhívni az érettségi bankettre, így a lány szekrényébe csempészett virágokkal akarja felhívni Zoe figyelmét önmagára. Lewis jelenetei kevésbé sikerült, netflixes romantikus vígjáték hangulatát keltik, azonban a történet egyre közelebb kényszerül az elkerülhetetlen túszejtéshez, melyet Rankin horrorfilmes eszközökkel, félrevezető jump scare-ek használatával és ominózus zenével kísér. Ezen a ponton a korai 2000-es évek ifjúsági slasher horrorfilmjei jutnak az ember eszébe, és nem egy Die Hard-film – drámainak szánt karakterívvel.

A filmnyelv próbálja a történetet szolgálni, azonban a forgatókönyv nem engedi meg a karakterek és a történet számára, hogy ne ideák, hanem valódi emberi pillanatok, igazi érzelmek alakuljanak ki az alakításokban. Amennyiben mellőzte volna a hamis jump scare-ek, a brutálisan amatőr dialógok és a szükségtelen családi és szerelmi szálat Rankin forgatókönyve, úgy műfajilag legalább tiszta, filmnyelvileg pedig érthető darab lehetett volna a Run Hide Fight.

A fegyvertartás, az iskolai lövöldözés, a mentális betegségekkel küzdők kitaszítása és a média hatásvadász aspektusa egyaránt megjelenik a túszejtés követte eseményekben, viszont az akcióban, a feszességben, a tétben és a fő(bb)szereplő karakterek iránti empátiában egyaránt csorbát szenved a forgatókönyv. Zoe egy átlagember hőstípus, akit a szükség kelt életre, és a film egy pontján eldöntheti, hogy magát mentse, vagy visszatérje az iskolai épületébe, hogy a diákokat szabadítsa ki. Ez a fordulat vizuálisan működik, és a főszereplő sem hazudtolja meg önmagát. Rankin jól dramatizált EGY jelenetet.

A túszejtő pszichopaták karakterépítése ügyetlen (mentális betegségek, apa-komplexus, szekálás), a tervük kérdéses és mondvacsinált, viszont abból a szempontból, hogy a John McClane által inspirált Zoe nem profi halálosztó, hanem egyszerű diák, érdekes filmet lehetett volna készíteni – derivatív jellege ellenére. Azonban Rankin kezéből kiesik az irányítás, melyet a teljesen elfogadható, ám tematikailag üres beállítások sem képesek kompenzálni. A Run Hide Fight epizodikus, ám szűk drámai keretben (egy helyszín, valós idő) lévő szerkezete és a tisztázatlan motivációk, emberi kapcsolatok miatt azonban teljesen zavarodott, mondhatni skizofrén film kerekedik az alapötletből.

Rankin-t azonban a hatásvadászat, a relevancia, az agyatlan szórakoztatás és az ellopkodott műfaji klisék jobban érdeklik, mint a története, a karakterei, a hitelesség és az őszinteség. Meggyőződésem, hogy szenvedéllyel, azonban meggondolatlanul készült a film, és egy olyan billogot égetett ezzel magára a rendező, amely örökérvényű bukásként jellemzi a Run Hide Fight-ot.  

Hogyan lehetett volna elfogadható film a Run Hide Fight?

Röviden:
A túlírt, rajzfilmszerű karakterek, a műfaji-tónusbéli közhelyek mellőzésével.  

Hosszan:
Egyetlen karakter iránt sem érezhetünk empátiát – nemhogy szimpátiát – abból kifolyólag, hogy az exponált figurák valójában nem karakterek, hanem a történet gépezetének apró, jellegtelen, steril mozgatói. A színészek valószínűleg pontos instrukciót kaptak, viszont Isabel May főszereplőjén kívül senki nem képes kezdeni érdemben részesítendőt a karakterével – beleértve az alulhasznált, morgó Thomas Jane-t és az idioszinkráziába hajló rákos Radha Mitchell „karakterét”.

Zoe küzdelme érdekes lehetne, viszont ahhoz el kellene vonatkoztatni a kortárs relevanciától és annak hátulütőitől, humanizálni kellett volna, élettel feltölteni a főszereplőt, aki nem egy John McClain-archetípus, hanem valóban egy átlagos lány kellő motivációval. Azonban absztrahált figurává és hiteltelenné válik úgy a főszereplő, ha a komplexusokkal küzdő tinédzserből önkényesen feminista akciósztárt csinál Rankin – és ez történt.

Az említett horror, rom-com és thriller elemek csakis akkor működőképesek, ha a történetet szolgálják, azonban a zsánerek sikertelen ötvözete képzavarosságot eredményez. Nem tudunk nem nevetni azon, ha lövést várunk, és kipukkan egy lufi, vagy hirtelen leszólítja valaki Zoe-t, vagy váratlanul kicsengetnek. Ez nem ijesztő. Egy akciófilmbe meg a legkevésbé sincs szükség fals ijesztgetésre.

Tiszta akciófilmet nem lehet az iskolai lövöldözésről készíteni. Az akciófilm önmagában nem realista, mivel egy lesarkított valóságot mutat be, amiben indokolt az elhulló statiszták, a robbanások és a golyózápor, de ezt nem egy középiskolában kellett volna kivitelezni – legalábbis nem ilyen amatőr módon. A Run Hide Fight-ról azt sem mondhatjuk el, hogy nosztalgikus, vagy eszképista, ugyanis a komor valóság pallosa végig a fejünk felett lebeg. Amennyiben a rendező áthelyezte volna egy teljesen más közegbe a filmet, vagy kiforgatta volna a valóságot, ahogyan Tarantino tette a Manson-családdal a Volt egyszer egy Hollywood esetében, úgy a Run Hide Fight valódi exploitation film lehetett volna.

Összegzésként szeretném megjegyezni, hogy szerintem sem a kritika jelenlegi állása, sem a nézői visszajelzés nem tükrözi a filmet, ugyanis senki nem hajlandó arról beszélni, hogy miként lehetett volna jobb a Run Hide Fight, vagy éppenséggel mik a pozitívumai – mert vannak – a filmnek. Isabel May teljesen elkötelezett, míg Thomas Jane is okoz egy-két meglepetést. Operatőrileg lehetett volna jobb, viszont nem színvonaltalan sem a látvány, sem a megvalósítás.

A valódi negatívumok a rendezőt terhelik, aki összeszedetlenül, átgondolatlanul és kontár módon írta, készítette és dramatizálta a filmet. A vágástechnika túlzottan kapkodó, figyelemzavaros, miközben tucatfilmes. Erősen problémás darab a Run Hide Fight, ugyanakkor a bizarr film egészen szórakoztató bűnös élvezet lehet a megfelelő baráti körben, amennyiben hajlandóak vagyunk mellőzni a tematikai képzavart.