Írta: Szabó Dárió

Ebenezer Scrooge olyan, mint egy jó rejtvény, egy jó forradalom, vagy egy jó szerelem: vég nélküli. És jogos, amire a cikk olvasója gondol, egy jó film is ilyen. Noha a dickensi sztori adaptációi a vásznon valóban kimeríthetetlennek tűnnek, sem nem rejtélyesek, sem nem forradalmik, sőt vajmi kevés közük van a szerelemhez. Mi több, ezúttal még csak nem is filmről, hanem minisorozatról beszélünk a BBC produkciója, a Karácsonyi ének kapcsán. Mégis kiválóan működik.  

Azt már megszoktuk a brit sorozatoktól, hogy a történelmi kor nem csak akkor fontos számukra, amikor annak mély jelentősége van a sztorira nézve. Mesterien élnek vele díszletként is: atmoszférát, életérzést tudnak teremteni belőle. Példaként azonnal eszünkbe juthat a Birmingham bandája, mely szintén Steven Knight leleményességéből kelt életre, csakúgy, mint a szóban forgó, legújabb Karácsonyi ének adaptáció. Knight munkáinak ezt el is szoktuk nézni. Helyesen. Egyrészt, mert hatalmas érdem egy történelmi kort eredeti, markáns, eleven hangulatvilággá konvertálni, másrészt forgatókönyveiben általában van is annyi eszmei tartalom, ami előbbi ellenére sem enged teret a hatásvadászat vádjának. Mindez a 2019-es Karácsonyi éneket tekintve is stabilan helytáll.

Fakultatív, hogy mennyiben sorozat, mert három részével egy egészestés mozinak is megfelel, és a tördelésének nincs funkciója. Kicsit naivan azt is mondhatnánk, hogy maximum arról van szó, ma már menőbb sorozatnak lenni, mint filmnek. Hiszen, míg a nagyvászon a jelen korban a remake-ekről szól, addig a sorozatokról elmondható, hogy igyekeznek eredeti témákkal, új motívumokkal előrukkolni. Na, de akkor a Karácsonyi ének nem lóg ki a képletből? Az a helyzet, hogy nem. A Nick Murphy által rendezett feldolgozás (amelynek producerei között egyébként ott van Ridley Scott és Tom Hardy is) a szó szoros értelmében vett kulturális cselekvés, nem másolás, nem pusztán újranépszerűsítés. Úgy kezeli a klasszikust, hogy annak fő toposzai a jelenben is praktikusak legyenek, így annak tanmese jellege nem válik üressé és túlzóvá aktualitásainkból nézve. Mi több, nagyon is releváns lesz, mert a tanmese kritikává érik. 

Így rögtön két játékot is észrevehetünk. Az egyik, hogy egy milliószor újra és újra megjelenített mű belépett annak a kifejezési formának a címkéje alá (sorozat), amelyikre jelenleg nem az újrafeldolgozások jellemzők. A másik pedig, hogy bár a történelmi kort figyelembe véve a 19. században járunk, az új adaptáció világképe és Scrooge figurája Guy Pearce megszemélyesítésével nagyon is mai archetípus. Az alkotók egyébként elegáns módját választották a korszerűsítésnek, finom hangsúlyváltást alkalmaztak: ezúttal nem az a lényeg, hogy Scrooge karaktere mit képvisel, hanem hogy mi motiválja annak képviseletére.  

A kultikus karakter, ami/aki ma már inkább szimbólum és toposz, Murphy sorozatában azt az embert jeleníti meg, aki annyira szélsőségesen racionális és egydimenziós, hogy egyszerűen nem tud áldozatot hozni másokért, mert az igazán fontos dolgokat észre sem veszi. Hiába húz hasznot a társadalomból, idegen attól és emiatt önmagától is. Emberi kapcsolatait, a világgal való viszonyát a karrier konvencióin keresztül képes csak értelmezni, és számára, ha e konvencióban valami vagy valaki nem nyer értelmet, az univerzálisan is jelentéktelennek nyilvánul. Scrooge világgal való viszonya nem csak adott, amit el kell fogadnia a nézőnek és pusztán ezt megvetéssel kezelnie, reflektált a világlátása.

Ezáltal az alkotás bizarr módon még azt is eléri, hogy néhány csomópontnál megannyi szociopata gyakorlata ellenére a karakter ki tud váltani némi azonosulást a befogadóból. Megmutatkozik, hogy Scrooge nem makacsságból, nem elvből veti meg az emberiséget és az ünnepet, kritikai horizontot nyitó kérdése is van erre vonatkozóan. Magát a karácsonyt egy álszentségnek látja, voltaképpen az egymástól való elidegenedés legfőbb jelének és okának. Eljátszik azzal a gondolattal, hogy az ünnepekkor a gesztusok nem is szívből jönnek, sokkal inkább társadalmi nyomásból, és hogy a karácsony jelenléte, ez a pár nap, amikor már-már formálisan is kötelesek vagyunk figyelmesnek lenni, inkább csak feljogosítja az emberiséget arra, hogy az év többi napján ne koncentráljanak erre. Scrooge ezzel saját archetípusának létjogosultságát is feltárja, már-már logikusan elfogadhatóvá teszi, mintegy megalkotva a saját eredettörténetét.

A Karácsonyi éneknek erénye, hogy ezen gondolatisága miatt ki tud bújni a „karácsonyi film/mese/sorozat” skatulyából, mondandója szélesebb skálán mozog annál, minthogy szezonális legyen. Mindezen túl persze (és épp ezeken a szintén radikális logikákon keresztül is) hangsúlyos marad a központi karakter kritikai értéke. Ennek több nagyon kifejező részlete is van. Közülük néhány, hogy pl. Scrooge először egy befagyott ablakon keresztül tekint a nézőre és a világra, a városra, így első ízben a befogadó is csak úgy láthatja az arcát, mintha valami nem is teljesen emberi dologgal szembesülne, maximum valamivel, ami az emberre emlékeztet – Murphy sorozata első benyomásként egy torz arcként tárja elénk a karaktert, mintha rögtön azt a kérdést akarná kisajtolni: ember ez?

De összevethető az utca elevensége az iroda sivárságával is, vagy akár gondolhatunk arra, hogy Scrooge irodája noha kietlen, otthoni közege még annál is zordabb és üresebb, hiszen a karrier embere, számára a munkahely inkább egyenlő az otthonnal. Idesorolható még az a jelenet is, amikor az egyik szellem elé tár egy alternatív jelent: ekkor Scrooge filmként látja maga előtt boldog családi életét, ami többrétegű szimbolikával is bír. Egyfelől szívfacsaró és poétikus a kép, hogy annyira racionális személy, hogy a legvalódibb és legmélyebb emberi érzelmeket és kötelékeket csak kimondottan fikciós keretben lehet elé tárni, egyfajta tárgyként (ő is tudja, hogy filmet néz).

Másrészt szemléletes, hogy az igazán bensőséges momentumok észlelésekor ő csak passzív nézőként ölthet testet, maximum elszenvedheti a látottakat. De hát, mint kiderül, számára még az emberi hangok is csak zajértékkel bírnak. A 19. századi miliő ellenére Scrooge hamisítatlan 21. századi figuraként jelenik meg előttünk. Olyan ember, aki minden lehetséges viszonyát, kulcsát az értelemre cserélte, ebből adódóan csak anomáliákba botlik, amikor érzelmi talajra téved.

Konklúzióként karaktere sokkal messzebbre jut a megváltásnál, az új Karácsonyi ének már-már avíttnak kezeli ezt az eszményt. Nem kér abból. Nem a megváltásra ébred rá, hanem a felelősségvállalásra. Végső soron pedig az a legérdekesebb az évtizedvégi adaptáció kapcsán, hogy nagyon erős és jellegzetes horrorkoncepciója nem csak a látvány miatt működőképes, egyszerre válik benne rémisztővé az emberi létösszegzés és az a sivárság is, amit ezzel együtt napjainkról is állítani tud. Így a Karácsonyi ének a horrorműfajt nem mainstream díszletként veszi elő, társadalomkritikai magatartásának fokozására használja.