Különös párhuzamokat véltem felfedezni az előző héten debütáló Sofia Coppola Felkeverve c. filmje, és a jelenleg is számos fesztiválon futó, új Viggo Mortensen film, a Falling között. Mindkét film egy érett alkotó (szinte) életrajzi kísérlete az apa figurájával való megbékülésre. Coppola filmjében humorosan, sűrítve van jelen az időkezelés, sokkal könnyedebb, sokkal játékosabb. Mortensen rendezői debütálása – aki producere, írója és egyik főszereplője is a filmnek – kevésbé szofisztikált, merőben komorabb, eltérő módon bánik az idővel a cselekményben folyamatosan jelenlevő párhuzamos montázsok által, és egyesek számára úgy tűnhet, mintha a Falling az Oscar-díj reményében készült volna. A két film megközelíthetetlen, néha konok, néha egyenesen kegyetlen apákról, elvált szülők gyermekeiről szól. Központi téma a szülő és a gyermek közti békülés, avagy megbékélés.

Bár Viggo Mortensen nem túl gyakran csinál filmet, azonban amikor azok bemutatásra kerülnek, az Akadémia rögtön felfigyel rájuk – nem úgy, mint a 2000-es években. Ez történt a Captain Fantastic és a Zöld könyv bemutatása kapcsán is, melyek méltó jelöléseket biztosítottak a tehetséges színész számára. A Falling címe érdekes, ugyanis rögtön az angol falling from grace kifejezés jut róla eszembe, mely annyit tesz kegyvesztés. Ám talán a film lengyel címe kevésbé mértékletes, mégis találóbb; Jeszcze jest czas, ami azt jelenti, hogy van még idő. Úgy érzem, a film egészére sokkal igazabb ez a frázis. Mortensen számára egy igazán szenvedélyes projekt a Falling, hiszen számos életrajzi elemet tartalmaz, és a végefőcím felvillanása előtt két (élő) fiútestvérének, Walternek és Charlesnak dedikálja rendezését. Különös választás, hiszen tudomásom szerint édesapja, Peter Mortensen, akivel való kapcsolatát lényegében feldolgozza a film, nemrég hunyt el.

Viggo Mortensen saját bevallása szerint csak azért játssza a főszerepet, mert az apát alakító Lance Henriksen és a lánytestvért játszó Laura Linney mellett a finanszírozók szerint nincs „A-listás” sztár a Fallingban. Vonakodva, de ezt is bevállalta Mortensen, és egy egészen más, sokkal személyesebb olvasat kerekedett ki a filmjéből. A részint kanadai, amerikai és európai pénzből készült film operatőre a dán Marcel Zyskind, míg vágója a számos Mortensen-Cronenberg-filmhez asszisztáló Ronald Sanders (Erőszakos múlt, Eastern Promises – Gyilkos Ígéretek, Veszedelmes vágy). Érdekes módon a film eszköztára felettébb hasonlít Cronenberg egyik-másik klasszicista drámájához a vágás ritmusa és a kompozíciók oldaláról. A hírhedt rendező, David Cronenberg, egy rövid epizódszerep erejéig látható is régi barátja filmjében – és reméljük, hamar újra együtt fognak dolgozni.

A történet szerint John (Mortensen) magához veszi egy rövid időre demenciával küzdő, érdes modorú – sőt egyenesen rosszindulatú – apját, Willist (Henriksen), hogy házat nézzenek neki Kaliforniában. A jelen és a múlt közötti határ felbomlik, ahogyan a régi sebeket feltépi az együtt töltött idő, és Willis múltjának démonjai játékot űznek elméjével. A szüzsé ingája a már említett párhuzamos montázs technikáját alkalmazza, hogy a nézőt is dezorientálttá tegye. A nyitójelenetben a csecsemő Johnnak azt mondja Willis, hogy sajnálja azt, hogy világra hozták a fiút. Ez a történet végéig egy béklyó lesz John számára, akinek meg kell tanulnia megbocsátani öreg apjának.

A demencia narratív eszköze olyan filmeket idéz, mint a remek Megmaradt Alice-nek, Tamara Jenkins és a néha Philip Seymour Hoffman alulértékelt filmje, az Apu vad napjai, illetve Alexander Payne Nebraskája, melyben a problémás apát Bruce Dern alakítja. Ez utóbbira hasonlít a leginkább Mortensen filmje, ugyanis Lance Henriksen karaktere egy igazi rasszista, szexista, keménykötésű, megalkuvást nem ismerő személyt játszik. A Captain Fantastic és a Zöld könyv mind fontos társadalmi kérdéseket feszegettek, és a politikailag nagyon aktív rendezőtől nem áll távol a homoszexualitás, a másság és az elfogadás relevancia korunkban.

A pilóta John kínai-tajvani párjával, a betegápoló Erickel, él együtt közös lányukat nevelve. A család színes, és gyakran spanyolul beszélnek – melyet anyanyelvi szinten művel Mortensen a való életben, sok más nyelvvel együtt. John egy alapvetően higgadt, gondoskodó apa, Obamára szavazott, nem iszik, szereti az életét és ápolja a kapcsolatot testvérével (Laura Linney) és hasonlóan szabadszellemű nevelést kapó családjával. A tehetséges, visszafogott játékú Mortensen kisujjából rázza ki az átlagembert. Hangja finom, jóindulatú, viszont amikor az apjáról való gondoskodásra kerül sor, meghasonlik, s előtérbe kerülnek komplexusai. Gyerekkorában John minden áron ki akarta vívni apja tiszteletét, eljártak lőni, lovagolni, és elnézte Willis számos jellemhibáját. Amikor azonban az anyjával és lánytestvérével elhagyják a zűrös, agresszív férfit, és serdülőkorba lép, John jelleme is lassan változni kezd. Az apja nem szent többé, hanem egy bestia, akivel alkalomadtán le kell ülnie vacsorázni, és mosolyogni a férfi új párjára, Jillre (Bracken Burns).

Henriksen a karakterhez szükséges komplexitással alakít egy visszataszító személyt, akinek megvannak a maga problémái. Willis demenciája miatt számos kérdést tesz fel, kínos szituációkba keveredik az asztalnál, és személyiségének egy jelentős része megragadt 1963-ban. Nem képes elfogadni fia szexualitását, a körötte változó világot, tévesen japán etnikumúnak nézi Ericet, holott számtalanszor elmondták neki származását, kifogásolja unokái kinézetét, homofób, rasszista, xenofób, iszik, dohányzik és egy igazi konzervatív, bigott farmer. Piszkosul nehéz empátiát közvetítenie egy színésznek feleennyi jellemhiba jelenlétével, Lance Henriksen mégis kései karrierje legnagyobb dobását hozza. Nem szeretjük Willist, de megértjük tragikus maradiságának okát elmezavara miatt.

A hollywoodi séma az, hogy csak a jelentős visszatekintések a megengedhetőek. A Falling azonban ezt felrúgva szinte minden második jelenetet a múltban tölt. A film dramaturgiai érzéke nagyszerű. Willis és John emlékezete, a múlt felaprózott pillanatai Terrence Malick filmjeibe illő költőiséget mutatnak, a flashback a történet fontos, szervezőeleme, annak szerves része, ugyanakkor felidéződik a hasonló dramaturgián alapuló Derek Cianfrance-film, a Kék Valentin is előttünk. A két gyerekkori vadászat kettőse remek ellentétpár. A fiatal John meg akar felelni apjának, s lő egy vadkacsát, hogy a halott állatot megfürdesse, azzal aludjon, majd másnap az anyjával kisüssék ebédre. Ezzel szemben a tinédzser John már nem hajlandó lelőni a vadat, s habár a balul elsült lovagláshoz hasonló szidást várunk a fiatal Willistől, akit a Mortensenre kísértetiesen hasonlító Sverrir Gudnason (Borg/McEnroe, Ami nem öl meg) alakít, az apa helyette csak megpaskolja John vállát.

Mintha több évtizedes karrierje során az őt rendező összes nagymestertől Mortensen elsajátított volna egy keveset. A Cronenberg cameo nem véletlen, sem a film felvételi módja, sem a világítása. Mortensen saját magáról csinál filmet, és a Fallingnak nagyon jót tesz, ha ismerjük a színész munkásságát. John karakterét számos atrocitás, temérdek trauma éri az apja által, azonban mégis képes teljes életet élni.

A párhuzamos történetek mind rímelnek egymásra, és mégis kontrasztba állíthatóak, filmértők számára élvezetesen elemezhetőek. Az öreg Willis tisztában van azzal, hogy nehézségeket okoz, hogy mogorva, az unokáit – különösen John lányát – mégis szereti, és távozásakor ajándékot ad neki. Nem érti, és nem is szereti a szépművészetet, mégis elmegy a családjával egy galériába. Csökönyösen ragaszkodik a múlthoz, a farmházhoz, mégis tisztában van azzal, hogy a változás elkerülhetetlen, és szüksége van arra, hogy gyermekei a férfi idős korára levegyék a válláról a terhet. Az egész család számára sértő, hogy a bomlott elméjű Willis összekeveri a nemrég elhunyt anya, Gwen (Hannah Gross) és Jill, az élettárs nevét, mégis elviselik. Willis szeretni akarja a fiát, meg akarja érteni a maga módján az ő másságát, és jobb pillanataiban képes empátiát mutatni.

Kiemelkedő jelenet John tizedik születésnapja, amikor a vendégsereg előtt Gwen megkéri Willist, hogy segítsen felvágni a tortát, ám egy nehéz nap után szívesebben bagózik és sörözik az ajtófélfa mentén. A jelenet végére nem hajlandó segíteni, kiviharzik a vendégek elől, s nem képes változni. Másik ilyen fontos momentum Johnék lakásán, amikor a férfi whiskyvel kínálja apját, és az öreg keservesen kérdi, fia „biztos-e abban, hogy meleg”, és tudja-e, „mit szalaszt el”. A sérült öregember itt megpróbálkozik a fiával való kapcsolat megértésére, de ismét kudarcot vall. A harmadik jelentős, katartikus pillanat a film végén, az öreg farmján történik, amikor kitör a filmidő alatt felgyülemlett sérelem Johnból, és az apjának esik. Ebben a jelenetben a két főszereplő a fájdalmon, a gyászon és az ellentéteken osztoznak. Sosem fognak egymással teljesen megbékélni, azonban megpróbálják. A Falling záróképei mintegy összefoglalják a látottakat. Willis csak unokáján keresztül tud eljutni fiához, és a lánynak régi zsebóráját adja ajándékba. John felszállás előtt megpróbálja a szép emlékeket felidézni apjáról, s az egykor egységes, idilli családjukról.

A Felkeverve kritikában említette, mennyire örülök, hogy nincs Bill Murray és Rashida Jones között grandiózus veszekedés, látványos ölelkezés, illetve egymásnak ugrás. Viggo Mortensen filmjében ezek jelen vannak egyetlen egyszer, és akkor is kiérdemelt formában. Megértjük azt, hogy John és Willis nem tudnak máshogy kommunikálni, mintsem egymásnak esve, majd egymásba borulva. Felettébb nehéz egy ilyen személyes filmet érdemi kritikával illetni, és mindenképpen javaslom megtekintését, azonban óvva intem komorsága, politikai szüretlensége és néhol dezorientációt okozó flashback-szerkezete kapcsán a befogadókat. Egy komplex témát komplex módon dolgoz fel Viggo Mortensen rendezői bemutatkozása.

A Falling 2020. október 18-tól elérhető számos streaming platformon.