Chapter 9: The Marshal

A Disney+ legsikeresebb sorozatának végre itt a folytatása. Nagyjából egy éve robbant be Jon Favreau The Mandalorian c. sorozata a köztudatba, és 2019. decemberi évadzárója óta tűkön ülve várjuk a folytatást. A sorozatot még a válogatós Star Wars rajongók is remekül fogadták annak old-school díszletei, bravúros látványvilága, szerethető karakterei és ügyes műfaji keverése miatt.

A második szezon évadnyitója, melynek alcíme a The Marshal (magyarul kvázi: A Seriff), Jon Favreau rendezésével ismét bebizonyította, hogy a Messzi, messzi galaxis milyen közel áll a western műfajához, és az epizódban ezt nem is rejtik véka alá kameramozgásával, újszerű zenéjével, tipikus karaktereivel és a sivatagi közeggel.

Mandonak (Pedro Pascal) hozzá hasonló mandalórikkal kell kapcsolatba kerülni, hogy eljuttassa rakományát (a Gyermeket) a sajátjaihoz. Az epizód egy lepusztult, leginkább Chicagora hasonlító, birodalmi rohamosztagos falfirkákkal teli utcán kezdődik. Mando és a Gyermek egy harci ringben találják magukat, ahol az epizód egy vendégszereplője, Gor Koresh (John Leguizamo) fogadja őket. A jelenet hamar árulással végződik, azonban az ügyesen koreografált harc egyik kiemelkedő momentuma a Mando új páncéljáról könnyen lepattanó lézer bemutatása. Koreshból kiszedi Mando, hogy a keresett mandalóri Mos Pelgoban van.

Ahogyan szinte már egy bevett toposz a Star Wars univerzumban, ismét a Tatooinera kerülünk, ahol Mos Pelgoba vezet hőseink útja. A város rendfenntartója egy (ismert) mandalóri páncélba burkolózott, önjelölt vezér, Cobb Vanth (Timothy Olyphant), aki közli Mandoval, hogy a várost egy mitikus fenevad terrorizálja. Mando elhatározza, hogy fegyverszünetet köt a Buckalakókkal, hogy közösen legyőzzék a vidék fenyegetését. A történetről egyelőre ennyit árulnék el. Azonban a készítők meglehetősen kitettek magukért, ami a Star Wars legendakört illeti. Számos utalás megfigyelhető.

Kivitelezés szempontjából jóval lassabb, nyugodtabb a kezdés, mint a legelső rész esetében. Favreau hagyja, hogy bekebelezzen minket a színtelen, lepusztul, homokdűnék által határolt vidék. Sajnos egyedüli karakter Mandot és a Gyermeket leszámítva a nem túl érdekes, tenyérbemászó vigyorú Olyphant, aki nem hagy maradandó nyomot állandóan tökéletesen lobogó séróját leszámítva. Az epizód jelentős része mégis a Mando és Vanth bajtársiasságra épül. Kiemelkedő azonban Mando taktikai érzéke a Tusken törzs megközelítése kapcsán, mely meglepő fordulatot vesz. A már említett fenevad látványa egy közepes költségvetésű filmbe illő, azonban – elismerem – rettentő bestia, aki a maga módján egy még Star Wars élőszereplős médiumban nem látott, de annál érdekesebb szörnyeteg. Amikor megjelenik a teremtmény, a képráció is szélesvászonról egy IMAX formátumra vált, és valóban „bekebelező” és látványos pillanat az epizódban, mely a szokásosan szűkölködő félórás játékidőt is leválja a prémium sorozatok 55 perces hosszára.

Habár hiányoltam a városlakók karakterépítését – akik végül csak statisztaként vannak jelen – , szívesen fogadtam minden mást a The Marshal narratívájában. Kiemelkedőek továbbra is a számítógépes trükkök, a sorozat vizuális történetmesélése, az elsöprő panorámák és a The Mandalorian briliáns hangkeverése mind csillagos ötös. Továbbá imádnivaló gag szintjén van jelen ’Baby Yoda’, és Mando még mindig nagyon ütős főszereplő. Az epizód végén egy fontos karakter is megjelenik, akiről előbb-utóbb esélytelen spoiler-mentesen beszélni.

A kalandos, westernfilmes szüzsé páratlan, ám helyenként fakó képi világgal párosul, azonban A Mando története még mindig lebilincselő, és várjuk nagy szeretettel a következő részt.