Önismeretüket kutató, végtelenül elveszett fiatalokról szól Cooper Raiff első nagyjátékfilmje, a Shithouse, melynek a huszonnégy éves filmkészítő nem csupán író-rendezője, hanem producere, vágója és főszereplője is. Részben felnövéstörténet, részben romantikus vígjáték, a Shithouse egy bájos függetlenfilm megfelelő alakításokkal és gyönyörű fényképészettel – annak ellenére, hogy a film címe nem sok szolgálatot tesz Raiff alkotásának.

A South by Southwest fesztivál zsűridíját elnyerő film rendkívül közel áll Richard Linklater Mielőtt felkel a Napjához, azonban a céltalanul élő ezredfordulós egyetemistákról, pontosabban Alex-ről (Raiff) és Maggie-ről (Dylan Gelula) szól, amint megismerkednek és lassan egymásba habarodnak, azonban mindkét fiatalnak megvan a maga problémája.

Alex egy útját kereső elsőéves, akinek saját bevallása szerint egyetlen barátja sincs a kampuszon, hiányzik neki az anyukája (Amy Landecker) és tinédzser húga (Olivia Welch), akikkel nagyon szoros kapcsolatot ápol, és aggályait a fejében megszólaló plüsskutyája testesíti meg. Az apját korán elvesztette, melyet sosem hevert ki igazán. Az érettségi után szakított barátnőjével – aki az egyetlen kapcsolata volt – és olyan egyetemre jár, olyan szakot tanul, amit nem szeretne.

Maggie egy energikus, önpusztító, szexuálisan szabad másodéves, aki felettébb extrovertált, rossz viszonya van a szüleivel – különösen apjával –, illetve képtelen elkötelezni magát. Amikor megismerkedik Alex-szel, kimondottan nyitott, és egy egész éjszakát átbeszélgetnek, azonban másnap nem hajlandó a fiúhoz szólni, sőt egyenesen taszítja Alex erőteljes nyomulása. Maggie cseppet sem ragaszkodó, ugyanakkor sokkal szociálisabb teremtmény, mint Alex.

Raiff és Gelula kémiája a Shithouse mozgatórugója, a legédesebb része, és a két színész emlékezetesen, szórakoztatóan alakít. A cselekmény jelentős része két nap alatt játszódik; az első nap a megismerkedés köré, míg a második nap Alex küzdelmére épül, hogy elnyerje Maggie szívét. Azonban a film harmadik felvonása teljesen felborul, szinte anarchista módon bontja fel a szűk drámai keretet, és a Shithouse az utolsó 20 percében vakvágányra siklik.

A magát rendező Cooper Raiff klassz alapötlete botladozik ugyan, viszont a filmet kidolgozott és életteli karakterek, remek emberi pillanatok töltik fel. Az alig 15,000 dollárból készült Shithouse távol áll a tökéletes filmtől, és nevezhető szárnypróbálgatásnak, Raiff mégis relatív sikert arat abban, hogy bemutassa generációjának nemproblémáit egy szerelmi történet keretei között. A Shithouse premisszájában rejlő potenciál részben kiaknázatlanul marad, ámbár inspirált, őszinte, édesbús történetet tár elénk.

Raiff, a szerethető, mély tekintetű lúzert játszó rendező és színészei mind megírt szöveget visznek színre, ugyanakkor kifejezetten improvizatívnak hat minden jelenet a kínos, motyogó párbeszédek által, melyek gyakorta humorosak, azonban főként „csupán” szellemesek. A Shithouse nem túlzottan kiemelkedő, viszont tiszteletet érdemel abból a szempontból, hogy egy alapvetően nehezen kifogásolható generációs film készült belőle.

A cím hajmeresztő, provokatív, egyáltalán nem tükrözi a filmet, viszont legalább felkapjuk rá a fejünket. Mellesleg a Shithouse arra a kampuszbéli lakásra utal, ahol a főszereplők megismerkedtek. Előfordulnak komoly tematikai és tónusbéli kilengések, viszont a film bravúrosan van fényképezte Rachel Klein operatőr intim szemlélete által. A kézikamerás stílus költséghatékony, kinetikus és érzéki, továbbá ügyesen összefoglalja a többnyire szűk drámai keretet.

A közhelyes harmadik felvonással némiképp lerombolja a Shithouse szorgosan épített történetét, ugyanakkor mindvégig szerethető, fenemód aranyos kapszulafilm, aminek anarchista természete és gyengéd humora figyelemre méltó. Felfogható low-budget romantikus vígjátékként, élvezhető generációs filmként és a függetlenfilmek rajongói is találhatnak szórakozást a Shithouse-ban.