A skandináv mitológia napjainkban elég sok ember szívéhez közel áll. Valamiért érdekesnek tartjuk, ahogy a barbár felfogású, páncélos, fejszés, nagy szakállú férfiak és a gyengébbik nem kicsit sem gyenge képviselői mennyi érdekes hagyományban, mítoszban és legendában hisznek, mennyi szörnyű, vagy épp lenyűgöző dolgot tesznek ezen hit fényében. A történelem során a vikingek a szinte teljesen lehetetlennek látszó csatákat is meg tudták nyerni, hála bátorságuknak, eszüknek, erejüknek és hitüknek. Kivételes harcosok voltak, akikkel jobb, ha nem találja magát szembe az ember. De egy ilyen elszánt és rettenthetetlen harcos akkor semmitől sem fél? A vikingek a földi veszélyekre majdhogynem immunisak voltak, csakhogy a földön túli rémségektől halálosan rettegtek, vagy éppen tisztelték azokat. Az ő mitológiájukban is - mint ahogy a Föld sok más területén – nagy jelentősége volt a sárkányoknak. Noha másként ábrázolták, mint például a kínaiak, akiknél egy hosszú testű kígyó alakú, sokszor emberi értelemmel bíró bölcs, és mindenkit megvédő lényről beszélünk. A skandináv mitológia sárkányai ezzel szemben sokkal zömökebbek, állatiasabbak és veszélyesebbek. Olykor az égen repülnek, de vannak földön élő, szárny nélküli ábrázolásuk is. Úgy hírlett a sárkány lehellete tüzes és mérgező, bőre pedig akár a legerősebb páncél, elpusztíthatatlan. A vikingek szerint a sárkányok a Midgard kígyó leszármazottai, ezért is hasonlítanak sok ábrázolás szerint erre a mitikus lényre, aki Thorral harcol.  A sárkányfej épp ezért az egyik leghíresebb viking jelkép, amelyet azért építettek hajóikra, mert annyira rémisztőnek akartak távolról tűnni, amennyire csak lehetséges volt. A film alap szituációja tehát adott. Végy egy maréknyi marcona vikinget, akik egy kemény környéken élnek, ahol nincsen nagy baj - kivéve a kártevőket, vagyis a sárkányokat. Aztán végy egyet ezek közül a vikingek közül, aki ahelyett, hogy a több évszázados hagyományt követné, miszerint le kell gyilkolni az összes ilyen fenevadat, inkább barátságot kezd az egyikkel. De ez hogy lehetséges egyáltalán? És hogy birkózzon meg ez az akkor még igen csak fiatal fiú az őt körül vevő társadalommal, ahol egy ilyen fajta kapcsolat kicsit sem elfogadható? Hogy birkózzon meg a saját apjával, aki az ősi hagyományokat követi, és nem utolsó sorban, saját magával, és a „vikingség mint betöltendő szerep” kérdésével. Ezek miatt a problémák miatt volt zseniális az Így neveld a sárkányodat c. trilógia első része. Mindenre megkaptuk a választ, és nem is akármilyen formában. Mesélt a film barátságról, szerelemről, tiszteletről, egy rossz apa-fiú kapcsolatról, felelősségről, ami az apát mint törzsfőt, és ezáltal főhősünket, Hablatyot is kötelezte a törzse felé.  A 2010-ben megjelent alkotás tehát nem véletlenül lett ilyen sikeres, és ezek után várható is volt egy második rész, amit négy évvel később meg is kaptunk, majd miután megnéztük, felálltunk a moziteremben, letörölgettük a könnyeinket, megemeltük a kalapunkat és csak annyit mondtunk: „Köszönjük DreamWorks!” Hatalmasat robbant a második rész: új karakterek, új sárkányok, új konfliktusok, újfajta ellenség. Ebben a részben olyan szintű felnőtteknek szóló tartalom van, ami manapság egy sima mozifilmben sincs, nemhogy az animációs filmekben. Mindemellett úgy gondolom, hogy egy már érettebb gyerek számára is sokkal érdekesebb egy olyan film, amin később el lehet gondolkozni, vagy ami miatt van mit megbeszélni hazafelé szülőkkel. 

És most itt vagyunk. Újabb négy év telt el, és a trilógia utolsó része is elkészült, amivel kapcsolatban azért ambivalens érzéseim vannak, de ez nem jelenti azt, hogy rossz lenne a végeredmény. Az Így neveld a sárkányodat 3 méltó befejezése a Fogatlan és Hablaty  barátságáról szóló történetnek. Igen, annak valóban az. De sajnos, mint önálló film a sárkánytanoda harmadik része megbukott. Az előzetesekben láthattuk már Mogort, az új főellenséget, akiről a film megnézéséig csak annyit tudhattunk, hogy ő kegyetlenebb lesz minden eddigi ellenségnél, hogy még sosem látott módszerei és céljai lesznek. Azt hittük, Hablaty most olyan slamasztikába kerül majd barátaival, amiből nem csak annyi lesz a kiút, hogy a fináléban gyönyörűen animált arcszőrrel és sárkánnyal repkedünk egy kicsit és az ügyeletes gonosz meghal. Mogornak voltak ún. megbízói, akik valami régi viking tanács tagjai, és mindannyian ismerték Plépofát, Hablaty néhai édesapját. De honnan? Ők voltak azok, akiket a második részben látunk Plépofa oldalán? És ha igen, akkor miért harcoltak a fia ellen? Egyáltalán kik ők és mi a céljuk? Ez a filmből sajnos egyáltalán nem derült ki. Azonban végső soron nem velük küzdött meg Hablaty, hanem Mogorral, aki csak a feladatot teljesítette, miszerint kapja el az utolsó Éjfúriát. Annyit még elárultak nekünk, hogy Ő volt az, aki majdnem kipusztította a fajt – azonban itt is csak az „ősi viking hagyományra” hivatkozva. És… ennyi.  Természetesen, ha félretesszük az ellene folytatott harcot, a film nagyon is komoly dolgokat pedzeget. Csak úgy, mint a második résznél, a készítők itt is gondoltak arra, hogy ennyi idő elteltével a nézőik is idősebbek, és érettebbek lettek. Míg az előző részben a tanulság, és a film komoly atmoszférája is a szülők megtalálásából, és elvesztéséből fakad, itt ezek a „nem feltétlenül gyerekeknek szóló elemek” a házasság, a párválasztás, valamint az elengedés és az áldozat hozatal. Ezek a gondolatok viszont fantasztikusan működtek. Szerencsére a film elég nagy hangsúlyt fektetett az ezekből fakadó konfliktusokra, és azok megoldásaira is az értelmetlen harcok mellett, így megmenekült a leégéstől. Hablatynak már meg kell felelnie mint törzsfő, de a családi élet is az ajtón dörömböl. Fogatlan pedig megtalálta az egyetlen még élő Éjfúriát (Fényfúriát), aki ráadásul még nőstény is, így mivel egy életre választanak párt, neki is el kellett köteleződnie. Mint alfa és törzsfő, mindkettőjüknek a saját népük biztonságát kell elsődlegesen figyelembe venniük, de úgy tűnik ez egyre bonyolultabb, és a két világ egyre nehezebben fér meg egymás mellett. A film központi üzenete is ebből táplálkozik: az első jelenetektől az utolsókig. Ezentúl érdekes, hogy hiába nem kaptak központi szerepet a „feleségjelöltek”, a film rengetegszer utal arra, hogy a férfi mégis a nőtől függ, tőle várja a támogatást, az ún. utolsó szót. Kijelenthetjük, hogy az a nőstény az igazi alfa, és az igazi sárkány a házi sárkány. A karakterek közül kiemelném Bélhangost, aki ebben a részben annyira forró, mint egy kájhacső, mégis megmaradtak a készítők az enyhe, de egyértelmű célzásoknál. Aki tudja, az tudja, hiszen attól még semmivel se másabb ember ő, mint a többiek, így nem is kell külön figyelmet szentelni rá, hogy el legyen magyarázva, ő most milyen szexuális orientációval is bír. Bravó DreamWorks, így kell 2019-ben álláspontot foglalni: ízlésesen és diszkréten. Sajnos azonban a többi karakter nekem nem működött. Egyszerűen teret sem kaptak arra, hogy a közönség többet tudjon meg róluk. Talán Kőfej volt az, aki mutatott némi változást, amikor Hablatynak próbált „atyai tanácsokat” osztogatni, de ezen kívül senki - még az Anya sem - kapott érdemben figyelmet, megmaradtak a helyzetkomikumok főszereplőinek. A Hablaty és Astrid közti kémia kellemesen jól működött, de Astrid azon túl, hogy lehetséges feleségjelölt, nem változtatott sokat a történeten. Így végül maradt Hablaty és Fogatlan barátságának alakulása, ami viszont méltó befejezést kapott a film végén. A készítők megtanították nekünk, miért és hogyan kell elengedni valakit, akit szeretünk, és hogyan kell továbblépni egy szebb jövő felé. Ismét megmutatták, mit jelent felelősséget vállalni, és mit jelent felnőni. Az Így neveld a sárkányodat trilógia a felnövés, és a férfivá válás története, és ez olyasvalami, ami egy igazi viking számára - de a mi számunkra is - majdnem mindennél nagyobb jelentőséggel bír.