Írta: Szabó Dárió

A cikk erősen spoileres, ugyanis jelen film értelmezési lehetőségeire csak a pontos tartalom felmutatásával lehet kitérni.

Akárki akármit mond, a Jojo Nyuszi kapcsán nem az a legnagyobb truváj, hogy egy náci kisfiú (igazából nem is annyira náci) beleszeret egy rejtegetett zsidólányba. De nem is az, hogy örökérvényű témaként az előítéletek lebomlásáról is tud valamit mondani. Sokkal inkább az, amit poétikusan, mégis giccsmentesen a szabadságról közöl.

A Jojo Nyuszi Taika Waititi eddigi legérettebb és legösszetettebb alkotói munkája, mely az Oscar-győzelemre is komoly eséllyel pályázik. Az új-zélandi rendező egy tanmesében oldott elfogadástörténetet tár elénk egy szentimentális szatíra köntösében, amely két érzelmi szélsőséget céloz a befogadóban: az örömöt és a meghatódást. Mi több, a kettőt nem is választja el élesen egymástól Waititi, legtöbbször ugyanarra a jelenségre, a gyermeki naivitásra irányul mindkettő. Ennek révén a Jojo Nyuszinak sajátosan hullámzó hangulata van – no, nem a minőség felől hullámzó, hanem a stílus szempontjából, ám ez a változékonyság mérnöki pontossággal szerkesztett, így mindvégig ízléses marad.

A Roman Griffin Davis által nagyszerűen színre vitt Jojo hiszékenysége olykor bohókásan tetszeleg, máskor pedig igazán megindítóan. Jojo Betzler személyében egy magányos kisfiút ismerünk meg a második világháború végnapjaihoz közeledve, aki szürreálisan fanatikus a náci ideológia és a Führer irányába. Olyannyira, hogy képzeletbeli barátja is maga Adolf Hitler lesz, akit egyébként a rendező, Taika Waititi testesít meg. Mindez máris épp elég tragikomikus helyzetet szül. Bármennyire is mókás képzeletbeli társként jelenik meg a Führer, maga a tény, hogy egyáltalán megjelenik, egyszerre kifejezi és fokozza is Jojo magányát. (Az nem mellékes poénfaktor, hogy Waititi, aki egyszemélyben producere, direktora és forgatókönyvírója is a filmnek, a forgatásokon túl még saját alkotásában „is” diktátorként jelenik meg.)  

Egyrészt, a film a néző elé tárja, hogy a zajló háború egy olyan nyers és idegen valóság, amely elől egyedül a fantázia nyújt menedéket. Másrészt, Hitler voltaképpen Jojo belső monológja – csak épp dialógusként manifesztálódik, mert az szórakoztatóbb a befogadó számára. Ez jól ábrázolja, az ideológia mennyire gúzsba köti a gondolkodást – a gondolkodás nem tud függetlenedni az ideológiától, maximum annak karikatúrájává válni. Mindemellett, komoly szimbolikával kifejezi azt az általános magányt is, amely egy diktatórikus rendszerben az egyénre nehezedik, hiszen az emberek nem egymásért vannak, hanem valami „fontosabbért”. Mindez persze a felszín alatt bújik meg, Waititi ábrázolt világára nem az egyoldalú komorság jellemző, mert mindent egy kisgyerek szemén keresztül látunk.    

Sok mindenre ki lehetne térni a Jojo Nyuszi kapcsán, de én a teljesség igénye nélkül két olyan szegmenset választottam, amelyet a kritikák többsége eddig figyelmen kívül hagyott. Jojo Betzler szülei sokkal fontosabbak a történet szempontjából, mint elsőre tűnnek.

Az apukáról nem tudunk meg sokat. Talán a háborúban van még és él, talán a háborúban volt és már nem él, talán el sem jutott oda, mert felkötötték. Pontosan nem derül ki, de az apa hiánya rendkívül fontos. Némileg kötelező toposz, kifejezője annak, hogy háborús időkben a hagyományos családi modell törést szenved, ami már önmagában traumatikus, az identitás biztos pontja meginog, a világ a háborún túl is kiszámíthatatlan hellyé válik. Az apahiány utóbbi következménye pedig egy ördögi kört eredményez az ideológia javára, Jojónak ugyanis muszáj találnia valamit, ami önmeghatározáshoz segíti, így válik fanatikussá. A kisfiú számára lényegében a Hitler-fantázia egy torz apafigurává alakul.

Scarlett Johansson természetes eleganciával viszi színre Jojo édesanyját, Rosie-t. Az értelmezésnek ez az a pontja, ami miatt valódi spoilerveszélyt tartogat a szöveg. A film szerfelett „érezd jól magad” habitussal halad, amikor szinte teljesen váratlanul meghal a kisfiú anyukája. A nő arcát nem látjuk, miután meghalt, pusztán két cipőjével szembesülünk, és ez épp elegendő ahhoz, hogy az anya veszteségének jelentőségét is fokozzák az alkotók, mert korábban Rosie kitért rá Jojónak, hogy a tánc maga a szabadság, így a cipő ebben a jelenetben a szabadság elvesztését szimbolizálja (a nő vélhetően a „Szabad Németországot!” mozgalma okán kapott akasztást).

Amikor a film végén Jojo édesanyja cipőjét zsidó szerelmére, Elsára adja (Thomasin McKenzie), épp ezért nem csak megható és keretes, még szimbolikus is, hiszen a háború végeztével és Hitler halálával a szabadság újra elevenné válik.