A Warner Bros. és a Legendary Pictures Óriásszörnyuniverzuma Gareth Edwards (Zsivány Egyes – Egy Star Wars-történet) 2014-es Godzilla filmjével indult, aminek kétórás játékideje szűkölködött címszereplője prezentálásával, a szuperköltségvetésű szörnyfilm pedig egy komor, relatíve realisztikus katasztrófafilm volt – a Titánoknak nevezett bestiákat leszámítva –, ugyanakkor az emberi karakterek tökéletesen érdektelenek voltak a rajongók számára.

Jordan Vogt-Roberts (A nyár királyai) 2017-ben bemutatott Kong: Koponya-szigete nyilvánvalóan B-filmes, (gyerekbarát) exploitation mozik hangulatával stílusos, szórakoztató, ám végtelenül bugyuta film lett, melyet az adekvátan felépített címszereplő és a függetlenfilmes háttérből jött, elszabadult rendező mentett meg a középszerűség poklából. Az emberi karakterek továbbra is egysíkúak és feledhetőek voltak, viszont az Apokalipszis most és a Cannibal Holocaust előtt való tisztelgés kifizetődő filmélménnyel ajándékozta meg a moziba járó közönséget.

Michael Dougherty (Krampusz) 2019-es Godzilla II - A szörnyek királya című folytatásfilmje ugyan tanult a Godzilla és a Kong sikeréből, az unalomig kifuttatott, továbbra is felesleges emberi karakterek – akármekkora sztárok is legyenek – elrabolták a filmidőt a címszereplő elől, és a Godzilla folytatása nem csupán kritikai és nézői bukás volt, hanem az Óriásszörny-franchise első igazán rossz filmje. Sablonos és kaotikus, szórakozástól szinte teljesen mentes blockbuster lett a Godzilla II.

Alacsony elvárásokkal és az előző rész anyagi bukásával a háta mögött Adam Wingard (Death Note) crossover szörnyfilmje, a megaköltségvetéssel rendelkező Godzilla vs. Kong senkit nem érdekelt, ugyanakkor a világjárvány okán sokat halasztott blockbuster a napokban valósággal kasszákat robbant az egyetlen valamirevaló látványfilmként Amerikában és Kínában egyaránt. Az egymásnak uszított óriásszörnyekről szóló bestiaeposz betartja az ígéretét, és sikerrel felülmúlja a felettébb alantas elvárásokat.

Öt évvel a Godzilla II eseményei után vesszük fel a fonalat, amikor Kong a Titánokat felügyelő Monarch nagyvállalat megfigyelése alatt áll a Koponya-szigeten egy antropológus-nyelvész (Rebecca Hall) és fogadott, siketnéma lánya (Kaylee Hottle) gondozásában, akikkel az aranyszívű óriásszörny jelbeszéddel kommunikál. Eközben egy megalomániás üzletember (Demián Bichir) mindenre elszánt lányával (Eiza González) az Apex Cybernetics nagyvállalat képviseletében megpróbálja kiaknázni az óriásszörnyekben rejlő potenciált, és felbérel egy geológust (Alexander Skarsgård), hogy kutassa fel a Föld magjában lévő „Üreges Földet”, ahonnan a Titánok származnak.

Az Apex kutatásai azonban nem tetszenek a szörnyek királyának, Godzillának, akit ezalatt megpróbál megkeresni a Godzilla II-ből ismert tinédzser (Millie Bobby Brown) hűséges bajtársával (Julian Dennison) és egy összeesküvés-elmélettel foglalkozó bloggerrel (Brian Tyree Henry), viszont a lány apja (Kyle Chandler) nagyon félti gyermekét. Godzilla közben elhatározza, hogy megakadályozza azt, hogy az emberek istent játszanak, azonban a Titánt csak egy másik Titán állíthatja meg, mégpedig Kong, aki békében akar élni otthonában. A két óriásszörny megküzd egymással, hogy végképp eldőljön, ki lesz a bolygó uralkodója.

Ostoba, ám szórakoztató látványfilm, igazi bűnös élvezet a gigászi költségvetéssel rendelkező popcorn-filmek tengerében, ami megérdemi a nagyvásznat. A Godzilla vs. Kong egy felvállaltan B-filmes esztétikát kölcsönöz a frissességre és őszinteségre szomjazó filmsorozat számára. Senki nem gondolta volna, de a szuperszörnyek találkozása kifejezetten kreatív, helyenként önkényes, mégis végsősoron kielégítő lezárása a kifáradt franchise-nak.

Wingard ügyesen megoldotta a folyamatosan növekedő Kong karakterdizájnját, és a többször is egymással megütköző Titánok viszonylagosan kiegyenlített harcban mérik össze erejüket. Az emberi karakterek egyetlen kivétellel továbbra sem képesek kivívni a történetben elfoglalt relevanciájukat, ugyanakkor nem hibáztathatjuk a megrendelésre dolgozó forgatókönyvírókat (Eric Pearson, Max Borenstein, Terry Rossio, Michael Dougherty, Zach Shields).

A Godzilla vs. Kong kizárólagosan pozitív emberi karaktere a valóságban is siketnéma Kaylee Hottle, aki hiteles és – őszintén szólva – megható kapcsolatot létesít Kong-gal, aki a film valódi főhőse. Színészi játékról és karakterépítésről céltalan szót említeni, ugyanakkor a címszereplőkkel nem szűkölködő film lehengerlő látványvilággal és lebilincselő világépítéssel rendelkezik. Fény derül Kong származására egy Utazás a föld középpontja felé-történetbe illő mellékvágány által, ami kellemes adaléka volt a tagadhatatlanul túlzsúfolt filmnek.

A két óriásszörny a játékidő folyamán többször is megütközik egymással elborultabbnál elborultabb akciószekvenciákban szárazföldön és vízen egyaránt. Wingard és csapata végre megértették, miért nézzük ezeket a filmeket. A Godzilla vs. Kong legalább félórányi összecsapást tartalmaz – igaz, sajnos nem gengszterzenére aprítanak a szuperszörnyek, mint azt a legfrissebb előzetesek mutatták. A film operatőre, Ben Seresin káprázatos, stílusos és grandiózus beállításokban érzékelteti a Titánok méretét, mozgását és megütközését.

Stílusban és szörnyharcban nem szenvedünk hiányt, sőt helyenként meglehetősen elnyújtottak a címszereplők összecsapásai, viszont ezt igazán nem rónám fel valóságos hibának. A csaták végsősoron olyannyira színvonalasra és kielégítőre sikerültek, hogy bátran elnézzük az unalmas emberi karakterek mellékszálait. Amennyiben valóban erre futott ki a négy filmből álló széria, úgy bátran ajánlom a teljes Óriásszörnyuniverzum alkotásainak megtekintését puszta esettanulmányként, ugyanakkor szükségtelen a Godzilla vs. Kong narratívájának megértéséhez az előző mozifilmek ismerete.

Az alkotói brigád és a filmstúdió egyaránt kitettek magukért, ugyanis a crossover film iránt táplált aggályaimat is sikeresen levetkőztem, mihelyst eljutottam az első szörnyösszecsapásig. Nagyon szívesen megtekintenék egy Godzilla vs. Kong folytatásfilmet, amiben pusztán a címszereplők „játszanak”, viszont tisztában vagyok azzal, hogy ez egy jelentős, hollywoodi mértékkel megengedhetetlen kérés, úgyhogy befejezésként csak annyit fűznék hozzá, hogy a Godzilla vs. Kong egy szórakoztató, profi adrenalin-hullámvasút, ami tiszteli a gigabestiák rajongóit, és tisztességes lezárást biztosít számukra. Az Óriásszörnyuniverzum nem lesz senki kedvenc filmsorozata, a legfrissebb darab mégis vérpezsdítő, letisztult és anarchikus kikapcsolódás. A pusztítás, káosz és emberáldozat, melyet a megaszörnyek okoznak még sosem volt ennyire pazar, mint Adam Wingard agymenésében.

A film március 31-től elérhető az HBO Max kínálatában, és remélhetőleg hamarosan a magyar mozivásznakon is megtekinthetjük ezt a bődületes marhaságot.