Írta: Szabó Dárió

Milos Forman (Amadeus, Ember a holdon), Natalie Portman, Javier Bardem és Stellan Skarsgard négyese önmagában is figyelemfelkető, de a Goya kísértetei tartalmilag is annyira rendben van, hogy nem csak miattuk válik lebilincselővé. Forman filmje az igazságtalanságok kegyetlen korába helyezi bele nézőjét – az inkvizíció borzalmaiba –, és az ábrázolás módja és az ábrázolt téma nem ismer könyörületet, egy csepp okot sem ad a nézőnek komfortérzetre. Házimozi ajánló.

Már önmagában is értékkel bír, hogy a 18. század végén járunk, mert a 18. század, ahogy a 19. század eleje sem tartozik a kellően feldolgozott történelmi korok közé a filmgyártásban. Fransisco Goya (Skarsgard) Spanyolország leghíresebb portréfestője, inspirációs személyét, visszafogott szenvedélyének tárgyát pedig, Inest (Portman) vélt vagy valós koholmányok miatt elragadja az inkvizíció sötét és feneketlen verme (mondhatni, Lorenzo, aki valamennyi emberi romlottságot megtestesít egyházi személyként – Bardem), mely az embert testileg és lelkileg is elpusztítja, hogy aztán, ha esetlegesen túléli a megpróbáltatásokat, egészen másként létezhessen tovább, mint előtte: a társadalom kivetettjeként hitelesség nélkül. És mennyire fanyar és ironikus is, hogy az igazságot épp egy útja során hiteltelenné váló személy, Ines birtokolja mindvégig.  Forman koncepciója nem egy életrajzi alkotás elkészítése volt a festőről, az, hogy Goya egykori vízióit realistán, tényként jelenítse meg; a víziót, amelyben a szó szoros értelmében vett ember csak kísértete, zsugorodó árnyéka önmagának.

A film alapvető színvilága, fényei és árnyalatai a festő valódi képeinek hangulatát teremtik meg, Forman voltaképpen belehelyezi a nézőt egy Goya-festménybe, mi több elevenné teszi a művész látomásait. Ehhez tevődik hozzá, hogy a filmnek valójában nincs központi figurája, mindenki mellékszereplő: maga a kor, a kor igazságtalanságai és annak embertelen következményei kapnak fókuszt. Ez a koncepció pedig egyértelműen visszautal a festő életművére, amelynek darabjai mind a történelmi korral járó sajátságok kontextusát örökíti meg, kritizálja, jósolja, kimerevíti vagy épp kigúnyolja. A film leginkább a történelmi kort hivatott átadni, annak anti-életérzését, az ítélkezést a befogadóra bízza, nem él szájbarágós eszközökkel.

Az, hogy mindenki csak mellékszereplő, allegóriát kínál arra, hogy az inkvizíció káoszában az ember nem számított a különféle érdekek és dogmák mellett, vagy úgy általában véve semmiféle káoszban nincs helye az embernek, a morálnak, az igazságnak, akár a szubjektumnak. Némiképp, még ha bújtatott is ez a kritika, akár a mai korra is levetíthető (részlegesen a mai korra is átolvasható allegória), hiszen a vállalatok gazdasági, egzisztenciális biztonsága és fejlődése gyakorta tárgyiasítja az embert, vagy épp azt a természetet/organikus környezetet, amely az ember számára hosszú távon nélkülözhetetlen biológiailag és pszichésen is. Azaz épp a biztonságérzet, a rend, az otthonosságérzet kerül kiiktatásra napjainkban is felsőbbnek narrált célok miatt, mint az inkvizíció idején. A Goya kísértetei ekképpen nagyon is aktuális napjainkból nézve, hiszen, ami akkor vallási ígéret volt, az a jelen korban intézmény-/vállalatmarketing.

Portman karakterén keresztül jutunk leginkább látlelethez az igazságtalanságról, az ő sorsa nem csak a kor embertelenségét tudja árnyaltan megfogalmazni, megannyi sorsot tükröz vissza, az ő útja voltaképpen bárkinek az útja lehetne ebben a közegben. Rajta keresztül érzékelhetővé válik, hogy az ábrázolt miliőben mennyire ellehetetlenült az, hogy az ember kezébe vehesse sorsát. Ez azonban nem a vallás által hirdetett „isten által biztosított sors” miatt alakult így, a Goya kísérteteiben az egyén azért nem tudja kézbe venni a sorsát, mert a hatalomnak és a hatalom szeszélyének, érdekeinek, szűklátókörűségének van kiszolgáltatva. Az a legborzongatóbb a történetben, hogy még a befolyás sem bír akkora erővel, hogy kiharcolja az igazságosságot – ez pedig végtelenül kiábrándító, reménytelen világképet tár a néző elé. A hatalom elnyomó jellege szintén szolgálhat áttétes allegóriával a mai társadalmunkból vizsgálva.

A Goya kísértetei című film nem a művészetet tematizálja, nem is teszi filozófia tárgyává a művészetet, ami talán hagy maga után hiányérzetet. Az alkotás ellenben mindent, amire a művészet időközönként próbálja felhívni a figyelmet, nyersen megjelenít – azt a világot mutatja fel számunkra, melyhez képest muszáj létrejönnie a művészetnek, akár a fantáziának.