Legyen szó akár az Alzheimer-kórról, akár a vaszkuláris demenciáról, az utóbbi időben egyre érzékletesebben kerültek bemutatásra a demenciatípusok a nagyvásznon. A Megmaradt Alice-nek, a Nebraska, a Driveways, a Supernova, A befejezésen gondolkozom, a Zuhanás és a Logan rendkívül különböző módon közelítették meg a demencia témáját. A BBC februárban közzétett egy véleménycikket a mozgóképen prezentált demenciáról, és a cikk írója külön kiemelte a színdarabíróból lett elsőfilmes rendező, Florian Zeller kifinomult munkáját, a The Father c. kamaradarabot.

Mozgóképen kimondottan gyakori a súlyos betegség elbagatellizálása, ugyanis a hollywoodi séma minden esetben aktív, cselekvő karaktereket követel. A Szerelmünk lapjai és a Capone a demenciát tekintve kifejezetten alantas filmek, ugyanis a műfajokkal való játék lekicsinyli a betegség súlyosságát, mindazonáltal a javarészt belső konfliktusokat bemutató filmdrámák egyaránt kudarcot vallottak a téma prezentálásában. A probléma többnyire abban mutatkozik, hogy külső szemlélőkre, hirtelen produkált és lesarkított tünetekre, gyakran negédes stíluselemekre hagyatkoznak a kevésbé sikerült filmek, hogy szemléltessék az adott karakter elhatalmasodó emlékezetvesztését. A The Father nem követ el ilyen hibákat.

Anne (Olivia Colman) saját gondozásába vette apját (Anthony Hopkins), aki súlyos demenciában szenved. Az apa gyakorta ellenséges, szinte „kóborló lélek” Anne lakásában, és tudata kezd megbomlani. A férfi lányát, annak férjét (Rufus Sewell) és sűrűn cserélt gondozóit hibáztatja ellopottnak hitt karórájáért, s idegennek érez maga körül mindenkit. Egy napon Anne közli apjával, hogy Párizsban fog élni, míg az apa Londonban idősotthonba kerül, melyet a férfi képtelen elfogadni.

A Florian Zeller színdarabja alapján készült The Father már csak abból a szempontból is bravúros film, hogy sikeresen érzékelteti Hopkins karakterének egyre súlyosbodó állapotát, és szinte végig az idős férfival mozgunk tényleges és átvitt értelemben is a folyton változó terekben, az általa összekevert személyekkel találkozva és az összekuszált idősíkokon át. A The Father egy klasszikus kamaradráma, mely remekül használja a helyszínt és a szűk színészi gárdát. Az apa életében lévő személyek (lány, férje, ápoló) mind kettős szerepekben mutatkoznak meg, és rendszerint magunk is felvetjük a kérdés, mi a valóság, mi az illúzió, ám végsősoron átfogó karakterképet kapunk Hopkins figurájáról.

A The Father nem műfaji játszadozással, hanem szikár filmnyelvi megoldásokkal arat sikert. A szinte egyhelyszínes film az apa romló állapotával apró részletekben folyamatosan változik, míg az időzavar a letisztult, ám annál szervezesebb vágástechnikában (Yorgos Lamprinos) ölt testet. Ben Smithard operatőr munkája komplementere az apa lépcsőzetesen romló állapotának, és a kinematográfus finom, kimért, ám részleteiben kizökkentő kompozíciókat és kameramozgásokat alkalmaz jórészt kontrasztos fények kíséretében. A látványterv (Peter Francis) javarészt hideg, komor színeket használ – hasonlóan mesteri módon érzékeltetve a főszereplő körül változó környezetet. Ludovico Einaudi filmzenéje kísérteties, érzéki jelleggel adagolt.

Anthony Hopkins az utóbbi évtizedek egyik leginkább meggyőző alakításával hatalmas elkötelezettséget, rálátást és alázatot mutat az általa sokszor játszott karakterektől eltérő eleganciával és pátosszal. Olivia Colman gondoskodó, viszont meghasonlott figurát visz a vászonra hasonló mértékletességgel, figyelemmel és profizmussal. A színészi gárda további részének egyaránt tiszteletteljesen rendeli magát alá a forgatókönyvnek, melyet a rendező Christopher Hampton-nal közösen fejlesztett egy rendkívül gazdag játékfilmmé.

Zeller jelentős mértékű empátiával, kiforrott rendezéssel, lebilincselő tematikával és ugyancsak szükséges alázattal készítette el ezt a kisrealista filmet. Bár a zavart elméjű főszereplő helyzetéből fakadó feszültségkeltés nem marad el, a stilizáció minimális, a megvalósítás pedig cseppet sem kizökkentő. Letaglózó és végtelenül emberi film, egy csillagászati mértékű mestermunka a The Father, egy önérzetes, tragikus és szemléletes műalkotás, melynek kettős jelentésű képei, pazar alakításai és fokozatosan adagolt létbizonytalansága sokáig a nézővel marad. Megtekintése kötelező.